A magyar haza fölött örökké tornyosuló viharfelhő a magyarok pesszimizmusát jelképezi, de ott a remény is – szivárvány képében. A további hungarikumok közül pedig egyebek mellett a lóháton vágtázó csikós, a pulikutya, a huszár és a Rubik-kocka díszíti a könyv címlapját.
Kiss Róbert Richard, aki újságírói munkája éveiben eddig már csaknem 170 országban fordult meg, legújabb művében arra vállalkozott, hogy föltérképezi a külföldiek vélekedését Magyarországról és a magyarokról. Elég belelapoznunk a kötetbe, hogy meggyőződjünk róla: a rólunk alkotott kép és énképünk távolról sem egybevágó. De ez így is van rendjén, hiszen más-más nézőpont alapján ítélkeznek rólunk és hazánkról.
Az újságíró alaposan utánajárt a kérdéskörnek, faggatta azoknak az országoknak a lakóit, ahol megfordult, de kérdőívet kaptak a nálunk élő külföldiek is. Mint a mai könyvbemutatón is elhangzott: a rólunk kialakult kép igencsak vegyes, helyenként vicces. Például az oroszok nemigen értik, miért „dicsekednek” az emberek annyit a betegségeikkel. Ahelyett hogy jól bevodkáznának, és átinnák magukat a másvilágra. S hogy miért nem ezt teszik a magyarok? Mert nem bírják az alkoholt – mondják az oroszok. A japánok ellenben a MÁV-vonatok fölött nem tudnak napirendre térni, szinte horrorisztikusnak tartják a szerelvényeket, de főként a sok késést. Ezzel szemben imádják a budapesti hidakat, de nem értik, miért öltözködnek olyan „furcsán” a vidékiek. A németek nagyon bátor népnek tartják a magyart, hiszen többször fellázadtak elnyomóik ellen, és több mint ezer éve a távoli Nyugatra is elmerészkedtek. Igaz, ők e kirándulásokat nem „kalandozásoknak” nevezik, hanem fosztogatásoknak.
Néha megdöbbentő, mellbevágó mondatokat olvashatunk Kiss Róbert Richard könyvében, ami azt mutatja, hogy merőben máshogy lát bennünket a külföld, mint ahogyan mi saját magunkat. De sok hízelgő véleménnyel is találkozott a szerző. Az olaszoknak például a szép magyar nők jutnak az eszükbe Magyarországról, a lengyelek a közös történelmi múltat emlegetik. Az osztrákok szerint büszke nép a magyar, a törökök pedig rokonoknak tartanak. Vissza-visszatérő vélekedés, hogy a magyarok pesszimisták, és jobban tudnak sírni, mint örülni.
A könyvben arról is olvashatunk, hogy egyáltalán mennyire ismert a magyarok létezése a világban. Míg egyes észak-amerikai településeken jóformán nem is hallottak rólunk, néhány Latin-Amerikai országban, vagy Kubában igencsak jó a hírünk. Tudnak (hajdani) sportolóinkról, a magyar ételekről, és el tudják helyezni az országot a térképen.
A fiatal interjúalanyok a remek szórakozási lehetőségeket, a budapesti romkocsmákat emelik ki, ahol páratlanul jó a hangulat. Az izraeliek közül sokan egyszerre büszke magyarok és zsidók. Ők azon sopánkodnak, hogy az óhazaiak „hajlamosak befogadni a szélsőséges nézeteket”, miközben harsányan dicsekednek a Nobel-díjasokkal. Ám ha a „kirekesztők kivonják közülük a zsidókat, megnézhetik, hányan maradnak”. A japánok, szlovákok és németek egyaránt megjegyezték a felmérés során: a magyarok túl büszkék, és nehezen viselik a kritikát. (Amiben talán lehet valami…)
„Ez az összeállítás felmérések, kutatások, impressziók, hiedelmek furcsa kavalkádja, de éppen ezért izgalmas és meglepő képet ad arról, hogy látják a magyarokat a világban” – fejtegette Kiss Róbert Richard a könyvbemutatón.
A kötet megjelenését egyébként a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta.