Mivel az állatokat nagyon sok ember szereti (sajnos nem mindenki), az amerikai filmgyártásban külön csoportot képeznek azok a játékfilmek, amelyeknek főszereplői olyan állatok, amelyek kalandokba bonyolódnak, vagy amelyeket meg kell menteni a forgatókönyv szerint. Nos, ennek az igaz történeten alapuló játékfilmnek a hőse a jég fogságába esett három, kaliforniai szürke bálna, őket kell szabad vizekre juttatni. A történet maga meglehetősen hollywoodi ízű és kivitelezésű mese, mégis több olyan rétege van, ami miatt szeretni, és megnézését ajánlani lehet mindenkinek.

A gyorsan vastagodó északi jég minden évben több olyan bálnát ejt fogságba, amelynek már nincs ideje szabadabb vizeken délre vonulnia. A bálna tengeri emlős; hiába él a vízben, rendszeresen felszínre kell jönnie levegőt venni, viszont a feje lágyabb annál, semhogy egy bizonyos vastagságnál kövérebb jégpáncélt át tudjon törni, ha befagy a lék, így megfullad. E küzdelem közben pedig meg is sebesül. 1988 októberében korán állt be a tél az alaszkai Barrow településen, ahol nem ritka a mínusz 50 fok körüli hőmérséklet sem. Ebben az évben az emberek felfigyeltek egy háromtagú bálnacsaládra, amelyik élet-halál harcát vívta egy még szabad léknél. A lokális esemény az akkor újnak számító műholdas és kábeltelevíziós műsorszórásnak köszönhetően pillanatok alatt országos, majd világérdeklődést keltett, a média is felkapta, az isten háta mögötti település a figyelem középpontjába került. Tolongtak a riporterek és az alkalmi segítők, fellendült az élet, rengetegen megmozdultak az állatokért. Az akciót elindító, agilis Greenpeace-aktivistának sikerült az eszkimókat és az olajtársaságot is a közös ügy mellé állítania, a Nemzeti Gárdát is mozgósíttatnia, tevékenységének eredményeképpen, a mentés csúcspontján pedig, az éppen csak enyhült hidegháború után Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov összefogásával egy szovjet jégtörő hajó fejezte be az amerikai felségvizeken a sikeres akciót. A háromból két bálna meg is menekült, a kölyök a jég alatt maradt, megszületett a nemzetközi happy end.

Thomas Rose újságíró, aki mindvégig követte a mentőakció alakulását és eredetileg cikket írt az esetről, könyvvé is bővítette a történetet, amely Freeing the Whales (A bálnák megmentése) címmel 1989-ben jelent meg. Ez a mű jelenleg már magyar kiadásban is olvasható a filmével megegyező címen. A könyv lett aztán alapja Jack Amiel és Michael Begler forgatókönyvének, amely némiképp átalakítva és karakterekkel bővítve látható most a mozikban.

Ezek után lássuk magát a filmet!

Az Alaszka északi csúcsán dolgozó Adam Carlson helyi riporter (John Krasinski) alig várja, hogy leléphessen valami nagyobb nézettségű hely és állás felé, ám amikor beüt élete sztorija, a világ jön el őhozzá. Miközben egy Alaszkában fúratni készülő olajmágnás (Ted Danson) mindenféle hivatalos emberek, köztük a kormányzó, és szenzációéhes újságírók bukkannak fel a fagyos városkában,  akiket Rachel Kramer, a Gereenpeace szókimondó környezetvédője (Drew Barrymore) igyekszik megállítani az élő természet védelmében, Adam a 11 éves bennszülött barátjával, Nathannal (Ahmaogak Sweeney) véletlenül felfedezi a jég fogságába szorult bálnákat. Tudósítást küld egy szerkesztő barátjának, az adásba került érdekes anyag pedig véletlenek sorozatával, de elindítja a segélyhullámot.

A tudósításra felfigyel Rachel is (az ő alakját a Greenpeace anchorage-i igazgatójáról, Cindy Lowryról mintázták), aki történetesen Adam régebbi, ám dobott barátnője, és mivel a helyszínen van, azonnal a mentőakció élére áll. Az idő sürget, a jég egyre fenyegetőbb, a szabad víz pedig 4-5 mérföldnyi távolságban van. Az eseményekbe egyre többen kapcsolódnak be, ki-ki a munkája szerint. Scott Boyer ezredes, az Alaszkai Nemzeti Gárda tisztje (Dermot Mulroney) – tényleges nevén TomCarroll –, a mentőhelikopterek parancsnoka. Kelly Meyers (Vinessa Shaw) – a valóságban Bonnie Mersinger –, Ronald Reagan elnök kabinetjének főosztályvezetője, akinek feladata az elnökválasztás előtt álló George Bush alelnök környezetbarát jelölti megtámogatása. Kettejük között a mentőakció közben házassággal végződő románc is kialakult, nem csupán a filmben. Jill Gerard Los Angeles-i tévériporter (Kristen Bell) kitalált személy, azon tipikus nagyvárosi médiamunkások egyike, akik 1988-ban lerohanták Barrow-t, és gyorsan rájöttek, hogy nincs elég meleg ruhájuk, nincs mit enni, és szállás meg iroda sincs, ahol lakhatnának meg dolgozhatnának, mégis fűti őket az ambíció. Tim Blake Nelson az állatvédelmi felügyelő (Pet Lafayette) is segít a mentésben. Haskell kormányzó (Stephen Root) érdekei miatt kényszerül a jó ügy mellé állni. A film egyik legrokonszenvesebb szereplője Malik nagypapa szerepében John Pingayak alaszkai bálnavadász, akinek meg kell győznie társait, hogy ha most nem segítenek, az egész világ gyilkosokként fog rájuk tekinteni. Mégis ez a figura az, aki a legőszintébben együtt él a természettel és tiszteli a megölt állatot is.

A filmnek erőssége, hogy miközben agitál, valós érdekellentéteket és érveket fogalmaz meg, állít szembe. A másik félnek is van igazsága, kérdés, melyiküké az erősebb? Az eszkimóknak a bálnavadászat adja a megélhetést, vadász tevékenységük nem öncélú. Az nem az ő dolguk, hogy a bálnahúst az ipar ma már jobbára csak kutyaeledelnek dolgozza fel. Természetközeli létük alapja, hogy azonnal nekiállnak kilométeres léksorokat törni, ha segítség kell, és a bálnák természetét is ismerik és tisztelik. Azzal, hogy a kezdetben szemellenzős olajmágnás maga áldoz – igaz reklámcélból – a vagyonából a mentésre, vagy, hogy a Nemzeti Gárdát takarékossági okokból kezdetben mozgósítani sem hajlandó kormányzót az érdekei pálfordulásra kényszerítik, mind azt mutatja, hogy okos érvekkel és kompromisszumkészséggel messzire lehet eljutni. Az Egyesült Államok hatalmi szerveit is bosszantja, hogy éppen a Szovjetuniótól kell segítséget kérni, de ezt vissza is lehet fordítani a politikai-katonai enyhülés és a saját érdekek megerősítése céljából. Itt szinte mindenki kompromisszumot köt, és ez által nyer valamit. Ebből nekünk is lenne mit tanulni!

A film ugyanakkor mélységesen kiszámított, hollywoodi sémákra is épül, szinte előre lehet látni minden következő lépést a stúdióban berendezett fagyos észak látható, lehelet nélküli biztonságától a szereplők izgatott kapkodásán át a medencében úsztatott trükkmesteri műbálnák megható pillantásáig. Ám felvetődik az emberben: ha éppen nem ilyen a konstelláció, ha az elnökválasztástól a véletlenszerű érdekekig nem így alakulnak a dolgok, vajon ki törődnék a bálnákkal? Vajon hány bálna pusztul el a jég alól levadászva, vagy a tengeri szennyezettség következtében, amelyekről nem ad hírta sajtó, és amikért nem indul mentőkampány? Sok. És a film végén boldog-szabadon lubickoló tengeri óriások és vonuló társaik, pár mérfölddel odébb vajon nem esnek-e a japán bálnavadászok zsákmányául?

Miközben az egyik szemem nevet az emberek meggyőzésére épülő jó szándékú filmet látva, a másik éppenséggel sír, hogy ez csak egyedi kampánymese, lelkiismeretünk elaltatására, mint a karácsonyi ajándékgyűjtés. A valóságban még a Greenpeace is lassan feladja a bálnavadászrajok közötti partizánakcióit, mert ha valamivel, hát nem ezzel lehet leállítani a természet fölösleges pusztítását. Ez csak figyelemfelkeltés. Valójában a kormányokat kell kényszeríteni döntő lépésekre és törvények meghozatalára, miközben a természetet megélhetésük végett kényszerűen pusztító embereknek is más megélhetési forrást kéne a kezükbe adni, legyenek bár erdőégetők vagy bálnavadászok. Csakhogy a kormányok meg lobbyérdekek játékszereként szoktak dönteni jobbra, vagy balra. Nem könnyű helyzet.

Arra is kell gondolnunk, mennyivel könnyebb nekünk itt szurkolni a bálnáknak vagy az esőerdőknek, mint valós megoldást találni a mi erdeinket irtó, vadjainkat levadászó, tavainkat lehalászó és termésünket illetéktelenül leszüretelő helybéli éhség és kényszerítő nyomor humánus megoldására, meg hogy a nálunk terjeszkedő beruházások ne pusztítsák el a még megmaradt élőhely-szigeteket, halálos vesztét okozva állatoknak, növényeknek.

Sablonjaival együtt is ezért rokonszenves és megnézendő ez a film, mert ilyen kérdések továbbgondolására serkent. Rá kell jönnünk, hogy minden, amit a természetből megmentünk és nem pusztítunk el, az rövid és hosszú távon is nekünk, embereknek a testi és lelki megmaradását segíti.

Kellemes kikapcsolódást, és vigyék el a gyerekeket is a moziba, legalább lesz miről beszélgetni hazafelé menet!