Ilyenkor az egészséges láb messzire fut, a sérült, a beteg összerogy és marad. A mentő szirénája szól, a harangok hallgatnak.
November első napjaiban látszatra egyformák vagyunk. Csendre ítéltetett a harsona, a harang meg folyamatosan néma. Gyertyát, mécsest gyújtunk, szorongatjuk a virágot, hiányoznak eltávozott szeretteink. A fájdalom táborában még egyek vagyunk, de az emlékezetében rögtön kiderül, hogy csak csengettyűk lehetünk a harangok mellett. Ilyenkor, november elején eszünkbe jutnak az elmentek. Nekik nem London vagy Berlin volt a végállomás, ők tovább tolták a bicajt, már nem tudtak visszafordulni. Elmentek végleg, pedig megérdemelnék, hogy köztünk lehessenek, hiszen jó emberek voltak.
Az emlékezet szépít. Egy kicsit persze csalóka a halottidézés, talán kegyeletsértő, mert elképzelhető, hogy a megboldogult most van jó helyen. Ha választhatna, maradna, ahol van, eszébe sem jutna visszajönni ennyi gyűlölködő, rosszindulatú, irigy földi közé.
A halottnak már nincsenek gondjai, nem kell naponta megalázkodnia, bitang emberek parancsára ugrálni, és álmait maga elé küldeni, eltemetni, mert az álom manapság olyan, mint a trafik, a kaszinó vagy az igazság: kiváltság és nem járandóság.
A halottnak már nem kell a maga tisztességéért, igazáért harcolni, nem kell várni a minősítésére. A halottak a kommunistákhoz, ügynökökhöz, offshore-lovagokhoz hasonlóan jók, ha a mieink, és rosszak, ha az övéik. Ahogy az életben, a hullaházban is minőségileg más tepsi, azonosító, tisztelet jár az elhunytnak, mert jó, hogy ideért, de nem mindegy, hogy honnan érkezett.
A temetők az osztályharcok és-különbségek utolsó stációi: itt kripta carrarai márványból, ott gaz, korhadó fakereszttel. Még itt sem vagyunk egyenlők, az anyaföld válogat. A hatalmasnak porhanyós, a kicsinek göröngyös. Ha szegénynek születtél, szegényen éltél, akkor a sírodért is sorba kell állnod. Jobb esetben, saját kezűleg megásod, aztán, ha eljön az idő, szép álmot kívánsz magadnak, és belefekszel.
A temető hiába telik meg virágokkal az év egy napján, akkor is marad ami: rossz közérzetünk folytonossága. Gonosz országban így működnek a dolgok, élők az élőkkel, holtak a holtakkal veszekednek, a szellemek meg leverik a temető bejáratáról a táblát.
Nem akarnak feltámadni.