Orbánról az elemzés azt írja, hogy ő a nacionalista, idegengyűlölő és autokrata felfogású politikai áramlat vezére Közép-Európában. Támogatja Trumpot, szorgalmazza a muzulmán bevándorlás leállítását, ellenzi a „demokrácia exportját”. Követendő példa Fico és Kaczynski számára.
Orbán a lengyel vezetővel együtt vitába keveredett Bill Clintonnal, aki nem diplomatikusan, de találóan jegyezte meg, hogy a magyarok és a lengyelek úgy döntöttek: túl macerás számukra a demokrácia. Orbán erre úgy válaszolt, hogy a volt elnök, akárcsak a Demokrata Párt irányítói a Soros György által ellenőrzött „árnyékhatalom” gyalogjai. Most képzeljük el Hillary Clintont, aki elnökként az első NATO-csúcson két olyan ember közé lenne kénytelen leülni, akik közül egyik szerint a demokratákat egy zsidó összeesküvő ellenőrzi, a másik, Kaczynski pedig simán lehülyézte a férjét. A lengyel pártfőnök megkérdezhette volna az izraeli kormányfőt, mi történik akkor, ha egy külföldi politikus beleavatkozik az amerikai választási hadjáratba. Merthogy Netanyahu ezt tette, ám utána azt vette észre, hogy folyamatosan a Fehér Ház kiszivárogtatásainak és sértéseinek célpontja, főleg, amikor ő maga az újraválasztásért harcolt. Így az idén feltűnően csendes volt.

Az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz egyetért azzal, hogy még soha nem volt ekkora szakadék az uniós intézmények céljai és a tagországok politikája között, ám úgy gondolja, hogy éppen az Európa-ellenes erők nemzetállami törekvései miatt nem lehetett idáig megoldani az olyan gondokat, mint a menekültválság – olvasható a magas rangú EU-politikusnak az osztrák Der Standard című napilapnak adott interjújában.
Mert a bajok jó része éppen abból ered, hogy a jogkörök tetemes hányadát vissza akarják adni a tagok kezébe. Vagyis egyes fővárosokban hiányzik a közösségi érzés, és tévesen úgy gondolják, hogy a nagy kihívásokkal egymaguk képesek a leghatékonyabban szembeszállni. Schulz hozzátette: a polgárok egyre nagyobb része átlát a szitán, tehát bizonyos körök a nacionalista blokáddal előbb meg akarják bénítani az EU-t, hogy utána tehetetlenséggel vádolják meg. A populisták húznak hasznot abból az állításból, hogy minden rossz Brüsszelből ered, a tagországok viszont csak jót kínálnak. Az Európai Unió erejét a szuverén tagok szabják meg, ők felelnek a közösség állapotáért. Ebbe a vákuumba nyomulnak be azután azok a politikusok, akik bűnbakot keresnek.
A tagállamok vezetői manapság a rövid távú hatásokat tartják szem előtt. Azzal mennek Brüsszelbe, hogy meg kell védeniük országuk érdekeit, mintha azokat támadnák ott. Schulz szerint azonban kudarc lesz az unió vége, ha a kormányfők nem látják be, hogy csakis együttes erővel lehet megtalálni az ellenszert a súlyos problémákra. Sajnos, azonban egyre inkább az látható, hogy a tagok cserbenhagyják az EU-t. Le Pen és Trump a legveszélyesebb népámítók, akik szélsőjobbos elixírrel próbálnak kábítani. Franciaország rámenne, ha kiszállna az unióból, de Európa is nagy válságba kerülne. Ezt a lehető legegyértelműbben meg kell mondani a választóknak.

