Az IMAX (Image Maximum = maximális képhatás) olyan nagyméretű filmformátum, amelyben a hagyományosnál sokkal nagyobb felbontású képeket vetítenek, ezáltal a látványelemek még nagyobb intenzitással érik el a nézőt, még kétdimenziós vetítés esetén is. És mivel ennek a filmnek a legnagyobb (majdnem azt mondtam: szinte egyetlen) élvezeti értéke az akciók látványában sűrűsödik, legalább ezt hagyjuk maximálisan érvényesülni!
A lehetetlen küldetésekről szóló történetek először 1966–73, majd 1988–90 között televíziós sorozatokban jelentkeztek Amerikában. A történetek kiindulópontja mindig az, hogy az IMF (amely itt Impossible Missions Force – kb. a Lehetetlen Küldetésű Erők jelentéssel bír, a CIA valamiféle nem hivatalos részlege, és nem tévesztendő össze a Nemzetközi Valutaalappal!), egy titkos ügynökökből álló, kis létszámú akciócsoportja önmegsemmisítő hang-/képüzenet formájában kap a főnökeitől egy különösen bonyolult és veszélyes feladatot. Ha sikerrel járnak, akkor jó, ha nem, akkor „letagadjuk, hogy bármi közünk lett volna egymáshoz”. A leküzdendő ellenséget mindig nemzetközi bűnözök, fegyverkereskedők, terroristák és más rosszemberek testesítik meg, akiktől meg kell menteni az emberiséget. Ez az expozíció, valamit Lalo Schifrin szenzációs zenei főtémája lényegében mindmáig megmaradt, miközben a szereplők, a történetek, és a feladat teljesítéséhez szükséges hiper-szuper technikai kütyük folyamatosan változtak, különösen, amióta Tom Cruise főszereplésével és produceri pénzével 1966-ban megindult a téma filmes, és különösen a látványokra kihegyezett karrierje. A szupercsapatból lényegében Ethan Hunt ügynök (Tom Cruise) magánakcióinak lineáris cselekményvezetésű akciófilmes feldolgozása lett, 10 év alatt három folytatásban.
És most itt a negyedik darab, amely a Fantom Protokoll (Ghost Protocol) címet viseli, és amely visszatér az ügynökcsoport felálláshoz, igaz: Ethan Hunt vezetésével. A folytatólagosságot tekintve ezúttal a csapat tagja lesz a III. mozifilmből megismert, időközben operatív ügynökké megtett „kütyüzseni” Benji Dunn (Simon Pegg), továbbá a kreolos szépségű Jane Carter (Paula Patton) és a véletlenül közéjük keveredő William Brandt (Jeremy Renner) elemző és ex-testőr. Ők, négyen hajszolják Moszkván, Dubajon és Mumbaion keresztül az ezúttal Kurt Hendricks (Michael Nyquist) névre hallgató ügyeletes főgonoszt, aki őrületében egy új világháborúba akarja sodorni a szuperhatalmakat.
A történet szerint, – miközben társai Ethan Huntnak egy orosz börtönből kiszabadításán fáradoznak –, egy Sabine Moreau (Léa Seydoux) nevű bérgyilkos Budapesten (!) egy futárt megölve megszerez bizonyos nukleárisrakéta-indítókódokat, amelyeket egy Cobalt fedőnevű illetőhöz kellett volna eljuttatni. Hunt és társai azt a feladatot kapják, hogy a Kremlbe behatolva tudják meg: ki ez a Cobalt, és szerezzék meg a kódokat! Cobalt azonban felrobbantja a Kreml egy részét, az orosz elhárítás pedig Huntot és társait kezdi el üldözni, mert a gyanú őrájuk, ezzel együtt az IMF-re terelődik. Az amerikai elnök a kínos helyzetben életbe lépteti a Fantom Protokollt, azaz megszünteti az IMF-et. A háttérsegítség nélkül maradt ügynököknek tehát saját magukra hagyatkozva kell egyfelől teljesíteniük a feladatot, másfelől tisztázniuk a szervezetüket.
Hunt és társai Dubajban, a világ legmagasabb építményében, a Burdzs Kalifa torony 123 emelet magasában kezdik el megszerezni a francia bérgyilkosnőtől az eladásra szánt kódokat, másfelől elkapni Cobaltot, azaz Kurt Hendrickset, aki egy régi orosz műhold segítségével rakétatámadást készül indítani Amerika ellen. Itt aztán van minden, üvegfelületen való pókember-mászástól gyilkos közelharcig, homokvihartól a lezuhanásig, hogy aztán Mumbaiban lehessen folytatni a hajszát az idővel és az őrült terroristával. És közben szól a zene – Michael Giacchino hatásos aláfestése.
Egy ilyen jellegű akciófilmet lehet nézni, ha izgalmas, mint ez itt, lehet izgalommal élvezni, de egy dolgot sose szabad: kérdezni. Ha az ember akár a történet logikáját kezdi boncolgatni, akár azt, hogy hogyan kerül a hátország nélküli csapat keze ügyébe mindig az a legmodernebb eszköz, amire éppen szükség van, akkor az egész film összedől, mint a kártyavár. Ez nem krimi, ahol a detektív az agysejtjeit tornáztatja, ez kérem kiagyalt akciófilm, ahol Tom Cruise légtornázkodik, küzdősportol, fut, felrobban és jelentéktelen karcolásokkal megússza, néz gondterhelten, majd cselekszik, szóval ő a szupermen, akinek az is sikerül, ami lehetetlen. Ez ilyen film! 100-as IQ felett nehezen élvezhető, de ha az ember alászáll és mindent rákérdezés nélkül kész ténynek fogad el, amit elé raknak, akkor még bele is feledkezhet.
Robert Elswit kamerája, John Knoll trükkmester és Gregg Smrz kaszkadőr-koordinátor ténykedései mindent megtesznek a látványért, más úgysem kell az egyszerű nézőnek. A valamikor jó színészként megismert Tom Cruise most csak pénzhozó bábú, de színészként Simon Pegg fölényesen leiskolázza.
Josh Appelbaum és André Nemec forgatókönyvírónak, valamint Brad Bird rendezőnek azonban van egy újítása, ami valóban tetszett, mert újszerű, hogy megjelenik a filmben a fellázadó tárgyak humora. A Mission: Impossible filmek önparódiája, hogy az utcai telefonkészülékbe beépített utasításközlő nem semmisíti meg a parancsot, csak miután Ethan Hunt jól odavág neki, és több más helyen is tetten érhető, hogy Keleten azért nem működik minden úgy, ahogy Nyugaton elképzelik. Beji figurájában is kedvesek a humorelemek, amelyek kicsit kikacsintanak a nézőre: nem kell kérem mindent halálos komolyan venni!
Talán még azt sem, hogy a film vége egyértelműen arra utal, lesz még folytatás, mert a csapat visszatér! Csak persze addig még a forgatókönyvírói agyaknak überelniük kell önmagukat, mert bár a filmsablonok rendre ismétlődnek, azért a Burdzs Dubajnál alább mégsem adhatják, és ki tudja, legközelebb még milyen világcsodára tudnak ráharapni a pénzéhes filmesek?
