Mostan színes tintákról álmodom…

És varázsoltak: engem legalábbis elvarázsoltak. Így négyen: ma is együtt, mint anno… Sok év telt el, és a modern 
zene nem húzódott sokkal közelebb a közönséghez: talán mert nincs, aki közel hozná, vagy amit hoz, az nem  modern vagy nem zene. Nem tudom, kivel-mivel van baj, de ezzel a művel biztosan nincs semmi baj. 

Igyekeztem elolvasni mindent előzetesen a darabról, mint mindig, hogy készületlen ne legyek: egyszerű „közönség” 
vagyok, nem más, de ez a mű tán nem is kíván felkészülést: hat anélkül is. Persze jó tudni, ami tudható, de mit 
érne a szó a műről, ha a mű nem szólna hozzánk. Némi kép- és szózavar támadt itt, hiszen a mű, legalábbis a végén, nem szól: Kocsis Zoltán az elnémított billentyűkön futtatja ujjait. Fokozatosan változik ugyanis minden: a zongorista bemutatja a skálákat, aztán játszik és játszik a hangokon, melyek már nem azok, amik voltak: a segédek 
folyamatosan változtatják a húrok közé tett eszközökkel azok hangszínét, és ezzel egyben a skála hosszát, ritmusát 
– a végső csendig. S ez alatt az idő alatt gondolhatunk életre, halálra, születésre, sorsra, emlékekre, hangulatokra, 
egyhangúságra és sokszínűségre… ki mire, mégis keretek között. 

Főleg arra, hogy szörnyű lenne hangok: zene nélkül élnünk.