Ha a Nemzetbiztonsági Hivatal arra kötelezne minket, hogy értesítsük, amikor egy új barátot szerzünk, akkor bizony fellázadnánk. Pedig a Facebookkal ezt mégis megtesszük. Ha a rendőrség másolatot követelne minden beszélgetésünkről vagy levelezésünkről, csak nevetnénk rajta. A Googlelel mégis megosztjuk ezeket az információkat, ahogy a többi beszélgetésünket pedig a Twitterrel, a Facebookkal vagy éppen a LinkedInnel.
Az internet elsődleges üzleti modellje a tömeg ellenőrzésén alapul, az államok hírszerző ügynökségei pedig ezeket az adatokat használják fel. Nehéz lenne összeszedni, hogyan jutottunk el idáig, mint ahogy azt is, hogyan tudjuk az eddigi károkat visszafordítani.
A számítógépek és hálózatok természetüknél fogva adatokat hoznak létre, és mivel a mindennapi életünk során állandó kapcsolatban vagyunk velük, lehetővé tesszük a vállalatoknak, hogy óriási mennyiségű személyes adatot gyűjtsenek össze rólunk. Néha csak véletlenül generáljuk ezeket az adatokat, csupán azzal, hogy használjuk a mobilunkat, a hitelkártyánkat, a számítógépünket vagy más eszközünket. Néha pedig közvetlenül adjuk meg őket a vállalatoknak, például a Googlen vagy a Facebookon keresztül, valami ingyenes vagy olcsó internetes szolgáltatásért cserébe.
Ahogy a nemrég kirobbant PRISM botrány is rávilágított, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) szintén mindenki után megpróbál kémkedni, és rájött, hogy ezeket az adatokat sokkal egyszerűbb megszereznie a különböző szolgáltatóktól, vállalatoktól, mint közvetlenül tőlünk. Néhány esetben az NSA kedvesen kéri ezeket az adatokat, máskor meg finom fenyegetést és nyilvánvaló nyomást gyakorol. De ha ez sem működik, akkor olyan eszközökhöz fordul, mint a National Security Letter (NSL) nevű speciális formanyomtatványok, amelyekben mindenféle bírói végzés nélkül kérik a felhasználói adatok kiadását.
Az együttműködés
Mindezek eredménye pedig egy, a vállalatok és a kormányzat közötti megfigyelési partnerség, amely lehetővé teszi a kormányzatok és a vállalatok számára is, hogy megússzanak olyan dolgokat, amelyeket egyébként nem. Ahogy az Egyesült Államokban, úgy más országokban is kétféle törvény létezik, amelyek a különböző hatalmakat korlátozzák: az egyik az alkotmányjog, amely a kormányzatot korlátozza, a másik pedig a szabályozó törvény, amely a vállalatokat korlátozza. Történelmi szempontból ezek a területek nagyrészt elhatárolódnak egymástól, de mára már mindegyik csoport megtanulta, hogyan kell a másik törvényt használnia, hogy megkerülhesse a saját korlátozásait. Az állam a vállalatokat használja, hogy megkerülje a saját korlátait, míg a vállalatok a kormányzatot használják ugyanerre a célra.
Ez a partnerség különböző módokon nyilvánul meg: az állam arra használja a vállalatokat, hogy megkerülje az állampolgárok lehallgatása elleni tilalmat, a vállalatok pedig a kormányzatra támaszkodnak, hogy az általuk gyűjtött adatok korlátlan felhasználását biztosítsa.
Íme egy példa: elvárható lenne az államtól, hogy megvitassa, mely vállalatok gyűjthetnek és használhatnak adatokat rólunk, valamint hogy védelmet nyújtson a visszaélésekkel szemben. De ha a kormányzat is felhasználja ezeket az adatokat saját megfigyelési célokból, akkor az arra fogja ösztönözni, hogy ellenezzen minden olyan törvényt, amely korlátozná ezt az adatgyűjtést. És mivel a vállalatok sem látják szükségesnek, hogy választási lehetőséget adjanak a fogyasztóknak ebben a kérdésben, – mert az csak csökkentené a nyereségüket – a piac sem törekszik arra, hogy megvédje a fogyasztókat.
Az is gyakran előfordul, hogy a választott tisztségviselőket ezek a vállalatok támogatják és finanszírozzák, amely már eleve egy természetellenes kapcsolatot hoz létre a vállalatok, törvényhozók és hírszerző ügynökségek között.
A partnerség vesztesei
Az együttműködés vesztesei pedig mi, állampolgárok vagyunk, hiszen nem maradt senki, aki kiállna az érdekeinkért. A megválasztott kormányunk, amelytől azt várnánk, hogy felelősséget vállaljon értünk, nem tesz semmit. A vállalatok pedig, amelyekről a piaci érdekeik alapján azt gondolnánk, hogy törekednek kielégíteni az igényeinket, egyáltalán nem törődnek velünk. Amink most van, az a magánszféra haldoklása – ami nagyon veszélyes lehet a demokráciára és a szabadságra nézve.
A legegyszerűbb, ha a fogyasztókat hibáztatjuk a kialakult helyzetért: nem kéne mobiltelefont, hitelkártyát, bankokat vagy internetet használnunk, ha nem akarjuk, hogy nyomon kövessenek minket. Ez az érvelés azonban szándékosan figyelmen kívül hagyja a mai világunk működését. Ugyanis mindenhez, amit a hétköznapi életünk során csinálunk, szükségünk van számítógépekre, még ha nem is közvetlenül használjuk őket. A számítógépek pedig természetüknél fogva folyamatosan követhető adatokat, naplókat hoznak létre. Nem tudunk visszamenni egy olyan világba, ahol nem használunk számítógépeket, internetet vagy közösségi hálókat. Így nincs más választásunk, mint hogy megosszuk személyes adatainkat ezekkel a szolgáltatókkal.
Mit tehetünk?
Ahhoz, hogy megfékezzük a vállalatok és a kormányzat között létrejött együttműködés erejét, arra van szükség, hogy egyrészt korlátozzuk, mit tehetnek a vállalatok a rájuk bízott adatokkal, másrészt pedig hogy meghatározzuk, hogyan és mikor követelhet az állam hozzáférést ezekhez az adatokhoz. Mivel mindkét változás a vállalatok és a kormányzat érdekei ellen valók, nekünk polgároknak és szavazóknak kell megkövetelnünk őket. Nyomást gyakorolhatunk például a kormányzatra, hogy átláthatóbban működjön, és ha a törvényhozók nem a mi érdekeinket képviselik, akkor felelősségre lehessen vonni őket. Mindezt persze nem lesz könnyű elérni. Hiszen ahogy a fent leírtak alapján is láthatjuk, az államnak erős érdeke, hogy mindent megtegyen azért, hogy a folyamatos adatáramlás továbbra is fennmaradjon.
Forrás: Bruce Schneier, a teljes cikk