Üdítő színfolt az akció-, vámpír-, horror- és egyéb filmdömpingben végre egy igaz, emberi történetet látni, amely hihető, nem rombolja, hanem építi a lelket, szórakoztat és meghat, és a maga csöndes, finom eszközeivel érinti meg a néző szívét. 

A film főhőse Germain Chazes (Gérard Depardieu) afféle szeretetre szomjas, kérges kezű, de nehézfejű, egyszerű 
ember, aki alkalmi munkákból és a veteményesében termelt zöldségek eladásából éli kisvárosi életét. Idős és félig bolond anyjával él, akit igazán szeretni nem tud, mert valójában ő sem tudta soha kimutatni szeretetét a fia iránt, s 
csak a saját alkalmi férfikapcsolataitól védte a fiát, de maga épp úgy lelki sebeket okozott neki, mint a gyereken gúnyolódó tanárok, osztálytársak. 

Germain tehát afféle együgyű lélekként, faragatlan tuskóként nőtt fel (erre utal a film eredeti címe is). Társaságát a 
kocsmai barátok és szeretője, Anette (Sophie Guillemin), a buszsofőr lány jelentik, no meg az állatok. Gondjait 
legfeljebb a macskájával tudja megosztani, szórakozása pedig a parkbéli galambetetés és –szemlézés; a 
madaraknak még nevet is adott. Épp ez az, ami összehozza őt Margueritte-tel, a nyugdíjas otthonból a parkba 
olvasgatni kijáró, idős értelmiségi asszonnyal. Vagy negyven év, kilencven kiló, és a műveltségbeli másság választja 
el őket egymástól, de a lelki egyedüllét mégis egymáshoz sodorja a két lelket. A műveletlen mackó felnéz a 
madárcsontú, ám olvasott öregasszonyra, megérzi benne a törődést, szeretetet, amit gyermekként sosem kapott 
meg, a matróna pedig leheletfinom eszközökkel neveli őt rá a „lehetetlenre”: az olvasásra, műveltségre. Attól fogva 
Germain a délutánjait Margueritte társaságában tölti (innen a film angol címe: My Afternoons with Margueritte), 
felolvas neki regényt, verset, könyvet kap ajándékba, és a felébresztett éhség dolgozni kezd benne. Már a barátok is észreveszik a picit fitogtatottá váló tudást, a választékosabb szavakat, a férfi pedig felfedez magának valamit, 
amiben eddig nem volt része: a műveltséget és az érzelmi kötődést. És amikor az idő úgy hozza, Germain a szívére 
hallgatva kezdi meghozni a döntéseit.

A szeretet az ember szívében akkor születik meg, mikor a legkevésbé számít rá, de aztán képes hegyeket mozgatni 
– üzeni a maga csendes, nem didaktikus módján Becker filmje.

Feltűnhetett az olvasónak, miért foglalkozom annyit a film különféle címeivel. Azért, mert a magyar „Nem beszélek 
zöldségeket” cím kicsit félrevezető. Azt sugallja a potenciális nézőnek, mintha a filmvígjáték humoros alapját az 
képezné, hogy itt valaki látszólag ostobaságokat mond, ami valójában nem az. Egy Louis de Funés-, vagy Pierre 
Richard- filmet képzelhet el magának ezt a címet olvasva. Nem irigylem a fordító címadót, elvégre ez a cím kicsit utal 
a kertben megtermelt zöldségekre, meg arra is, hogy a csiszolódó Germain tudása mögött van igazság, és van 
közönségcsalogató hatása is. És mégis. Ez a hatásvadászó módon „francia Forrest Gump”-nak titulált „faragatlan 
tuskó” leginkább a Micimackó eredeti, s ugyancsak lefordíthatatlan címére – Winnie the Pooh – utal, amely „tönk” 
arra vár, hogy kifaragjanak belőle valami szépet. 

Germain is afféle „tiszta lap”, amelyre még nem írtak, „parlagon hevertetett föld”, amely vetésre vár. No, hát ezt 
kéne visszaadni valahogyan magyarul!

A film, miközben Germainra koncentrál, több apró drámát is felvillant, akár mindjárt Margueritte élethátterét illetően. 
De ott van az anya alig kimondott sorsa, a kocsmárosné és arab szeretőjének konfliktusa, a kocsmai barátok 
összetartozás. Ezeket nem bontja ki, de azért ott vannak a férfi körül, akárcsak az a humorforrás, hogy Germain 
monomániásan, újra meg újra felírja a nevét a háborús hősök emlékoszlopára, miközben a város vezetése korholó 
elnézéssel mindig lemossa azt onnan. De ezek a kis emberi történetfoszlányok hitelesítik a történetet. 
Gérerd Deperdieu jó ideje nem hozott ilyen plasztikusan kidolgozott alakítást, ahová nem csupán a figuráját kell adni. 

Germain nagyon mélyről formálódik belőle, és a vissza-visszatérő jelenetekben apró, alig észrevehető, de jelen lévő 
alakítással hozza a jellem fejlődését, emelkedését. A pici döbbenetek, mikor ráébred, hogy az anyja a maga módján 
mégis csak szerette őt, vagy miként a saját gyermek gondolata változik a bensőjében, ismét meggyőzik a nézőt, 
hogy itt nagy formátumú művészt látunk igen jó szerepben.

Giséle Casadesus, sajnos, eddig valahogy elkerülte a figyelmemet, de most a reveláció erejével hatott. Henri 
Casadesus világhírű karmester és zeneszerző lánya a Comédie Français tagja volt 33 éven át, és elismerések 
tucatjait kapta, még a Becsületrend parancsnoki fokozatát is. Ezzel a Margueritte-alakításával, minden rezdülésével is érezteti, mennyi minden van egy-egy ilyen lélek mélyén akár csak egy mozdulat mögött is. 

Sophie Guillemin sofőrlánya egyszerre tudja hozni a szerelmes nőt és az anyaságra vágyó, a magára maradástól 
kissé félő, idősödő lány belső mozgatóit. Nagyon szép jelenet, amikor a virágcsokor láttán feltörő féltékenysége 
egyszerre átmegy a társát megértő, segítő együttérzésbe. 

Jean Becker rendező példásan jó színészvezetéssel is bizonyítja, hogy az európai, benne a francia film mennyire 
odafigyel arra, hogy hősei ne csupán külsőségeikben feleljenek meg a rendezői elképzeléseknek. Az, hogy ezt a 
forgatókönyvet és ezt a rendezést így összehozta, bizonyítja, mennyi lelki érzékenység van benne, amit át akar és át tud adni biztatásul azoknak, akik talán a főhősökhöz hasonlóan egymást és önmagukat kereső lelkek, és a kis 
csodákra várnak.

A MOKÉP-et dicséret illeti, amiért behozta és forgalmazza ezt a játékfilmet, és elmarasztalni csak amiatt tudom, hogy 
az általam látott kópián a feliratok egy része alig volt olvasható, a világos alapon fehér betűk miatt. Talán néha nem 
ártott volna sötét kontúrcsíkkal ráerősíteni az amúgy igen lényeges szöveg olvashatóságára.

Félek, hogy ezt a filmet legkevésbé azok fogják megnézni, akiknek a legnagyobb szükségük volna lelki simogatásra, 
de szeretném rávenni őket, hogy menjenek el, és ismerjenek magukra. Mint ahogy mindenki, aki megcsömörlött az 
üldözős, robbantásos, maszkmesteres, avatáros és blődli sztoris moziktól, pihenjen meg, fürödjön meg a film 
humánumában, mert nem ugyanúgy fog kijönni, ahogy beült.

Higgyék el, nem beszélek zöldségeket!