Florian Zeller Az igazság című komédiája fenntartások, a szokásos „igen-de-azért” vakaródzás nélkül jó, még egy Erzsébet-utalvány célba juttatásánál is mulattatóbb. A két barát rendszeresen találkozik, teniszezik, és ha valamelyikük a másik asszonyával hancúrozik, akkor lelkiismeretét nyugtatva, engedi győzni a másikat. Zeller még fiatalember, francia, korának egyik legtermékenyebb színpadi szerzője. Magyarországon korábban a Belvárosi Színházban mut atkozott be egy Alzheimer-kóros beteg drámájával. Az Apa és Az igazság: ég és föld, de a szerző nyelvezete ugyanaz. Zeller ismeri a nézőket, megszólítja őket. Az Apában a tisztelt jelenlévőkhöz beszél, Az igazsgban a haverokhoz. Szinte lekiabál a színpadról: ne játsszátok az eszeteket, a tiltott numerát szeretjük, jól érezzük magunkat a bőrünkben. A nézők veszik a lapot, még az eszmei mondanivalót is megfogalmazzák: félredugni, nem beszélni!

Ilyen katarzistól még a kocsmánál is vonzóbb a színház, bár napjainkban egyre szőkébbek, és hála a plasztikai sebészetnek, egyre mellesebbek a pultos csajok. Zeller tanácsa, az igazság elhallgatásáról szól, arról, hogy a családi béke céljából nem kell mindent kibeszélni. Ha esetleg 11 évvel ezelőtt, egy Gyurcsány Ferenc nevű miniszterelnök megnézi, sőt megérti a látottakat, akkor lehet, hogy még mindig a hivatalában ül.

Másfél óra a cselekmény, egy ország nyugalma ennyit mindig megér. Egyébként mostanában egyre gyakoribbak ezek a könnyedén végig ülhető egyfelvonásosak. A nézőnek már nem az estélyi ruhákról, az inghez passzoló nyakkendőkről, a szüneti büféről szól a program, sokkal inkább a menekülésről, a külvilág kizárásáról. A színház elveszítette eleganciáját, de megőrizte sziget jellegét, itt még nem köpködnek padlóra az emberek, nem üvöltöznek egymással, ráadásul zord időkben még fel is melegedhetnek.

Mindez nem véletlenül jut eszembe, korábban már láttam bekecses, nagykabátos nézőket, olykor-olykor megtöltötték a kultúra vidéki házainak nagytermét, de Budapest centrumában, egy bemutatón most szembesültem velük először. Nahát! Nekem ez maradt meg, a női nézőknek a főszereplő, Michel (Stohl András) csupasz feneke: a színházban a végletek is találkozhatnak.

A komédiának van egy alcíme is, most, oktatásunk siralmas helyzetéről értesülve, még az iskolapadba is beülhetünk: Házassági leckék középhaladóknak. A diákok mi vagyunk, mindannyian, szemforgatón esetleg cinkosan félre nézők, esetleg magunk is félre lépők. Statisztika, szociológiai felmérés aligha készül a nézők párkapcsolatáról. Ki közülük az örökké hűséges, a kalandot mindig bevállaló, a vakmerő, az óvatos?

Valószínű, hogy tetszési indexüket is hovatartozásuk határozza meg, még az is elképzelhető, hogy néhányan a színpadon önmagukat látják viszont, de ez a darab előnye, a felismeréstől nem kezdenek sírni, hogy jaj, milyen szerencsétlen vagyok, hanem inkább nevetnek az őket megszemélyesítőn.

A rendező, Puskás Tamás négy nagyszerű színészt mozgat. Ők öten fogják egymás (és a siker) kezét, vélhetően még sok előadáson maradnak így együtt. Stohl nemcsak a fenekével, hanem mimikájával, örökös pörgésével viszi előre a darabot, Schmied Zoltánnak kevesebb jut a jóból, de hűvös nyugalommal többnek láttatja. Balsai Móni sokáig a leggyengébb láncszemnek tűnik, de az utolsó képekben, a ki nem mondott igazság megjelenítésében maga is fellép a legjobbak dobogójára. Kovács Patrícia könnyedén hozza a csáberőt, ráadásul már a jövőjére, egy szocialista világba visszavezető drámára is gondol, a tapsnál viselt nadrágjában a téesz agronómusának látszik, hát persze, hogy abban is tetszik.

Már csak a kártyázók, a szórakozásból teniszezők, sakkozók fejéből kellene a gondolatot elűzni: miért is én nyerek?