Daphne Joyce Maynard (*1953) írónő tehetségére korán felfigyeltek, így került kapcsolatba a 18 éves lány az akkor 53 éves J. D. Salingerrel, a Zabhegyező írójával. Huszonöt levelet váltottak, majd 10 viharos hónapot együtt éltek az író New Hampshire-i otthonában, Cornishban, ahol a lány első művén, a Looking Back című emlékiratán dolgozott, melynek bevételéből maga is vett egy házat New Hampshire-ben, ahol aztán több mint két éven át egyedül élt. Riporterként 1975-ben a New York Times szerkesztőségéhez csatlakozott, majd férjhez ment és öt gyereket szült. Első fikciós regénye, a Baby Love 1981-ben jelent meg, igazi írói áttörését azonban 1992-ben a To Die For (Majd megdöglik érte) című második regényével érte el: amelyben egy valós gyilkosság elemeit dolgozta fel, 1995-ben sikeres film készült belőle Nicole Kidman, Matt Dillon, Joaquin Phoenix és Casey Affleck főszereplésével, Gus Van Sant rendezésében. Salingerrel való kapcsolatát Daphne Joyce Maynard sokáig elhallgatta, míg végül az 1999-i At Home Int he World (Otthon a világban) című emlékiratában fedte csak fel. Ezt követően több műfajban is megjelentetett műveket, köztük 2009-ben a Labor Day-t. Ez a bestsellere most az Alexandra Kiadónál jelent meg, de több más műve is olvasható magyarul.
Maga a cím nem a legszerencsésebb, mert szinte lefordíthatatlan. A „Labor Day” az Egyesült Államokban egy olyasfajta „munkaünnep”, ami nem azonos a mi május 1-jénkkel, ez egy szeptember első hétfőjével összekapcsolt hosszú hétvége az iskolakezdés előtt, így nálunk ismeretlen. A történet 1987-ben egy ilyen alkalomkor játszódik, amelyre a felnőtt Henry Wheeler (Toby Maguire) emlékezik vissza, mint élete legmeghatározóbb időszakára, mert nagy hatással volt későbbi életére.
A 13 éves Henry Wheeler (Gatlin Griffith) egy csöndes kisvárosban, ahol szinte mindenki mindenkit ismer, együtt él elvált, és ettől érzelmileg labilis lelki állapotban élő édesanyjával, Adele-lel (Late Winslet). A kamasz fiú is zárkózott, szabad idejét többnyire Joe nevű hörcsögje, a tévé meg az álmodozás tölti ki, időnként találkozik apja, Gererd (Clark Gregg) új családjával is, aki akár magához is venné, de ő inkább megpróbál „a ház uraként” segíteni anyjának. Közben persze egyre inkább kezdik érdekelni a lányok, főleg iskolatársa, Eleanor (Brighid Fleming).
Az ünnep előtt anya és fia elmennek bevásárolni a vegyesboltba, ahol egy ismeretlen, vérző férfi eléggé rámenősen a segítségüket kéri, és haza is viteti magát hozzájuk. Otthon derül ki, hogy Frank Chambers (Josh Brolin) a rabkórházból szökött meg vakbélműtétje után, mert valójában gyilkosságért elítélt és máris körözött fegyenc.
A film egyik erénye, hogy a „krimi” vonal megjelenésével egy ideig magunk sem igazán tudjuk, hogy ez az ember mindenre elszánt veszélyes túszejtő, vagy egy valóban segítségre, otthonra vágyó, jobb sorsra érdemes valaki. Mindenesetre Adéle és Henry bizalmatlansága is hamar átfordul megértésbe, vagyis belép az a Stockholm-szindróma, amelyben a rabtartó és áldozata rokonszenvet éreznek egymás iránt. Chambers ugyanis csak a saját biztonságának mértékéig fenyegető, egyébként nem, így lényegében Adéle annál nyugodtabb, minél többet tud meg a férfiről. A mű szerkezete ugyanis olyan, hogy fokozatosan, részletekben tudunk meg dolgokat a hőseinkről, pl. arról is, hogy Adéle házassága hogyan és miért ment tönkre.
Az asszonynak nem a szexualitás, sokkal inkább az érintés, a valakihez tartozás élménye hiányzik, és ezt egyre inkább megkapja a fegyenctől, aki főz nekik, majd velük együtt megjavítja a ház körül elromlott dolgokat, tanítja a kisfiút a baseball fortélyaira meg autókereket cserélni. A kölcsönös egymásra utaltság szerelembe fordul. Henry valamiféle pótapaként csodálkozik rá Frank-re, örül neki, ugyanakkor gyanakvóbb, mert kihallgatja, hogy Kanadába készülnek átszökni, és attól tart, hogy majd nélküle, és így meginogni látszik az ő „családfői” pozíciója is. Lelki bizonytalanságát Eleanor is szítja, ezért a fiú meggondolatlan dolgokra szánja el magát. Bár a szó szoros értelmében nem adja fel Frank-et, de levélben tárja fel édesapja előtt, hogy mire készülnek. Mivel egyre több gyanús jel kezd arra utalni, hogy a körözött rab Adéle házában rejtőzködik, egy nap megjelenik a rendőrség is.
Nem áll szándékomban mindent elmesélni, lényeg az, hogy ez a mű a múlt bűneinek, hibáinak a súlyát, és a megbánás szándékának lelki mélységeit kutató fejlődéstörténet. Romantikus humánuma nem csap át giccses szentimentalizmusba, pedig a néző azért szurkol, hogy a kíváncsi szomszédoknak, a lelkiismeretes rendőrnek ne sikerüljön megakadályozni a kialakuló család boldogságát, nem pedig azért, hogy sikerüljön megszabadulniuk a kezdetben kéretlen vendégtől.
Ugyancsak meglepő momentum az édesapa vallomása az első házasságáról. Ezek az apró, nagyon emberi momentumok mutatják, hogy bár láttunk már hasonló sztorikat filmvásznon is, ez a történet nagyon jól, gondosan van megírva.
Hát még eljátszva! Itt három olyan alakítást is látunk, amelyért érdemes megnézni a filmet. Kate Winslet (Értelem és érzelem, Hamlet, Titanic, A felolvasó, Egy makulátlan elme örök ragyogása stb.) és Josh Brolin (Nem vénnek való vidék, Amerikai gengszter, Hangos revolverek városa, Éjjeliőr a hullaházban stb.) alakításának minden pillanatára érdemes odafigyelni, még ha látszólag semmi különöset sem csinálnak. A puszta tekintetükkel történeteket tudnak elmondani. Gatlin Griffith sem ma kezdte a filmezést (Elcserélt életek, Páros mellékhatás, A másik lány, Zöld lámpás stb.) mindenesetre az egyik legszuggesztívebb gyermekszereplő, aki méltó nagynevű partnereihez.
Jason Reitman eddig nem sok filmet rendezett, de azok mind figyelemre méltóak mind forgatókönyvíróként, mind rendezőként, (Köszönjük, hogy rágyújtott, Juno, Egek ura), amiként ez a munkája is. Lehet, hogy lesz, akit zavar, hogy itt nem az üldözés szál dominál, hanem a lelkekben végbemenő folyamatok, amelyek e hat nap fejlődnek ki és hatnak ki a későbbiekre is, de a benne lévő humánum és emberi bizalom erőt, feltöltődést ad a nézőnek is. Rolfe Kent zenéje és Eric Steelberg nagyszerű fényképezése ugyanezt a részben romantikus meseszövést segítik hatni. A 12 éves korúakat legfeljebb a feliratozás zavarhatja, de nem baj ennyit már megtanulhatnak olvasni ilyen korukra a gyerekek is.
