Amikor két évvel ezelőtt a székesfehérvári Vörösmarty Színházban négy rendező vitte színre Az ember tragédiáját, még csak az volt a kérdés, létrejöhet-e négyféle színpadi eszmény, látásmód, formanyelv nyomán egységes, hiteles előadás. Most Az ember tragédiája 2.0 kötetét forgatva, és a bemutatóra várva nagyobb a tét: születhet-e négy kortárs író világlátásából, gondolkodásából érvényes, méltó folytatása Madách Imre klasszikusának? (Nyitó kép: a keretjáték eleje, Kiss Jenő látványterve.)
Legyen egy előadásban a társulat minden tagja jelen, színész, rendező, adja hozzá mindazt, amit tud, valahogy így szólhatott az az ötletet, amely elindította a közös gondolkodást. És az eredmény: a Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János rendezte, kétségtelenül nagyigényű, természeténél fogva eklektikus, de nemcsak a vállalkozás különlegessége és egyedisége miatt fontos Az ember tragédiája 1. előadása. Az óvatlan, beavatatlan néző számára a tanulmányaiból jól ismert mű plakátcíme valószínűleg meglepő volt, első pillantásra nem látszott értelmezhetőnek, ám a magyarázat nem késett. A színház felkért négy írót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt, Térey Jánost és Závada Pált, hogy írja meg a Tragédia folytatását. Térey fájdalmasan korai halála után lépett be a kvartettbe Darvasi László. Négy író, négy új szín és persze a keretjáték.
Mit gondolnak ők, a kortárs irodalom meghatározó alkotói a Tragédiáról? Merre vezethet tovább az út, amit Madách már nem láthatott, sőt el sem képzelhetett, talán rémálmaiban sem, ami túl van a Londoni színnel véget ért histórián és túl azon, amit a költő utópisztikus világának tekinthetünk? Darvasi, Márton, Tasnádi és Závada különleges drámát hozott létre. Olyan művet, amelynek szoros egysége éppen különbözőségében rejlik. Homogenitását paradox módon az adja meg, ahogy kibontakozik négyük eltérő világlátása, egymásra felelő, vagy épp egymásnak ellent mondó elképzelése az emberről, a tudásról, a történelemről, a világról.
A Tragédia költőjéhez hűen őrzik a formát a keretjátékkal és a drámai jambikus verseléssel egyaránt. És amit a keretszínek közre fognak, az a négy újabb kori történelmi szín a huszadik és a huszonegyedik századból. Nem utópia, de nem is disztópia, fikciós voltában is történelmi és kortárs valóság.
A keretjáték – Márton László alkotása – az elhibázott után az új, pompás gyümölcseit kínáló bolygót szánja az emberpárnak, ha Ádám és Éva hajlandó gyermek maradni, múltra nem emlékezni, nem vágyna többet a tudásra, a megismerésre. Ám Lucifer új fogadásra hív, és az Úr válaszul négy „féregjáratot” kínál, négy epizódot mutathat Lucifer. Lássuk, mire megy, hová, milyen időbe vezeti az emberpárt, mit tekint – és tekint a négy író – a korszak jellegzetes, döntő és kísértő pillanatainak.
Az első színnek Darvasi László a Titanic-bál címet adta. Fényűző, mozgalmas, látványos, estély, amely megelőzi a percet, amikor az álomhajó kifut a tengerre, hogy elinduljon első és utolsó, végzetes útjára. Milyenek a kor jellegzetes szereplői, milyenek az emberi kapcsolatok a felfokozott szenvedélyek idején, kivé lett Ádám ebben a helyzetben, és mit tesz Éva az új, haláltáncra készülő világban? A magabiztos mérnököt, a hajótulajdonost ünnepelve ott vannak mind, a jellegzetes alakok, orvos és tiszt, mágnás, rendező, riporter, dáma, szüfrazsett, cserkészlány. Nézelődői, csodálói, teremtményei és tevékeny részesei a Nietzschén radikalizálódó, egyesek számára lehetőségekben, javakban dúskáló, eufórikus időben, amikor az ember gyanútlanul rohan előre, amikor „útra kész, …a nagyszerű, a kalandra kész a huszadik század”. Darvasi világos képet ad, a Titanic-szín nem hagy kétséget, merre visz az őrült rohanás, a verseny, amelybe mindenen és mindenkin átgázolva hajszolja magát az ember.
És hogy mily idő jön? A feleletet már A nagyváradi – berlini-szín, Závada Pál alkotása adja meg. Závada groteszk parafázissal fűszerezi játékát, amellyel a múlt század harmincas éveibe röpíti Ádámot és Évát. Indításként Lucifer incselkedik az Úrral az „újításról”, a „kerékfogról”, a helyről, „hol a tagadás lábát megveti”, hogy végül övé lehessen a rettentő kor két színhelye: Nagyvárad és Berlin. Trianon után Váradon a kikeresztelkedett polgárcsalád művészetrajongó, becsvágyó sarja épp indulni készül. Irány a Gesamtkunstwerk csúcsvárosa, Berlin, ott is épp Leni Riefenstahl stúdiója. Hogy aztán vissza-visszatérjen Váradra, csak az idő változik: 1941, a második bécsi döntés, a visszacsatolás után, majd 1944, a gettó ideje, aztán az újabb korszak, a háború után romániai Nagyváradon, és ismét Berlin, a keleti fele a fal leomlásakor. Ádám sokszínű, sokarcú egyéniség, helyét kereső, tévelygő, eszméket kergető, árnyakat hajszoló, esendő és gyarló. Ember a huszadik századból, akit akarva- akaratlan, minduntalan megérint és megperzsel a politika és hatalom. Az iróniát sem nélkülöző, szuggesztív és felkavaró szín kényes fejezete az új Tragédiának, hiszen megkísérli azt, amit Madách sem mert, a nagyvilágnak magyar szegletébe visz Ádám útja, Nagyváraddal a magyar múlt valóságával szembesít.
A Délfrancia szín Márton László felvonása. Picasso, az ünnepelt művész a főszereplője. És persze Picasso, a szabadság megszállottja, hőse és jelképe, akit a politika is megérintett, hogy használja meg kihasználja. Körülötte élettársa, gyermekei, társai, bajtársai, a költő Élouard és Aragon, a filmrendező Verdoux meg a kegyeiért esengő galériatulajdonosok. Aztán, mert szép hosszú élet jutott neki, azt is meg kell érnie, hogy nemcsak az ideológiák változtak, elsorvadt az egyik, jött a másik ment, nemcsak az eszmék váltak tartalmatlanná, nemcsak Sztálinja lett fölösleges, de már „túl sok van belőle”, hogy „halhatatlan” még életében, s ő, akik „nagy festő volt valaha, manapság meg – sajnos! – csak egy zseni.”, és már hiába érkezett az áhított Listowel-kalap, „Megváltozott a korízlés”. Ez volt a XX. század, amely pedig Picasso-ideje után még tartogatott újabb meglepetéseket.
„Óh, hallom, hallom a jövő dalát…” a Tragédia nyolcadik színéből vette mottóját Tasnádi István, ő jegyzi a Csendes-óceáni színt, amely a XXI. századot idézi. És hajón vagyunk ismét, Lucifer duzzog, úgy sejti, nincs már ellenfele, félő, „túlnyerte magát”, „az emberfaj hibákból nem tanul, /Ismétli csak magát…”. És még hozzáteszi: „Lassan tagadni sincs mást, csak önmagam.” Ádám a világ nyolcadik leggazdagabbjaként, önnön filantróp nagyságában tetszelegve klímakonferenciára – hová máshová – igyekszik luxusjachtján. Ott majd elmondhatja, magasröptű, fellengzős beszédét, a tudásról, a jóról, amit tenni készül, hogy megmentse a kizsigerelt bolygót, jóvátegye a régiek hibáit. Ám a hajó megfeneklik, szemétsziget állja útját… Tasnádi a Csendes-óceáni színben korunk problémáit, kétségeit idézi, a globális válságot, a túlfogyasztás természetet pusztító kísértetét, az öko-mozgalmakat és ellenükben a klímaválság tagadóinak mégoly agresszív szellemiségét, persze nem marad érintetlen a járvány pusztításától, a mindenen felülkerekedő marketingszemlélet megmutatásától sem. A jelen és a jövő. „Foglaljunk új planétát”, „Ott vár az édes újrakezdés”? Pontos reflexió arra, ahogy Madách látta a jövőt, és érvényes tovább gondolása annak, amit nem is sejthetett, amit már hozott és hozhat még az újabb és újabb évszázad.
Aztán nincs tovább, ami még hátra van, a keretjáték vége, ismét Márton László munkája. Vissza a paradicsomba, az újrakezdés? Ádám azonban maradna, nem kér a „tiszta lapból”, a Földön állna helyt. Hiába kapálózik Lucifer, e befejezés szerint nem teszi boldoggá akarata ellenében az embert. Az Úr „legújabb szövetséget” ígér, jöhet Gábriel és Michael hozsannája. Éva még eljátszik a szóval, miként lesz a fegyelemből kegyelem. Aztán az Úr zárszava:
„Ember, a múltkor azt mondtam neked/ – emlékszel még rá? –: küzdj és bízva bízzál”./ Most teljes joggal hozzátehetem, hogy eltűnt a világból a Gonosz./Az ember tragédiája lezárult.”
Valóban?
Darvasi László, Márton László, Tasnádi István, Závada Pál: Az ember tragédiája 2.0. Kossuth Kiadó, 2020. Ősbemutató: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, 2020. október 31.