Orbán, Kaczynski, Trump: az új bolsevizmus megtestesítői – ellenségeik a sajtó és a bíróságok

Száz év elteltével visszatért a bolsevizmus, van miért aggódnunk – állítja Anne Applebaum történész, a The Washington Post szemleírója az amerikai főváros vezető lapja számára írt, rendkívül terjedelmes cikkében, az oroszországi kommunista hatalomátvétel – „leánykori” nevén a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) – centenáriuma alkalmából.

Applebaum az 1917-i események és az azt követő szovjet évtizedek áttekintése után először a világ számos pontján még több-kevesebb szerepet játszó marxistákról ír, de erről az új baloldalról megállapítja, hogy képtelen valódi forradalmat kirobbantani.

A neobolsevikok viszont – írja – egészen más politikai hátterűek, és hatalmi pozícióban vannak, számos nyugati országban valós befolyással rendelkeznek. A The Washington Post szerzője Donald Trumpot, Orbán Viktort, Nigel Farage-t, Marine Le Pent és Jaroslaw Kaczynskit nevezi meg e neobolsevizmus kiemelt megtestesítőjeként. Ennek az irányzatnak, amelyet, mint írja, szoktak szélsőjobboldalként vagy alternatív jobboldalként is emlegetni, kevés köze van ahhoz a jobboldalhoz, amely a nyugati politika részének számít a második világháború óta, vagyis a német kereszténydemokráciához, az angolszász szabadpiaci konzervativizmushoz, a francia gaullizmushoz vagy az egykori kelet-európai disszidensekhez.

Az új-jobboldali neobolsevikok nem akarják megőrizni azt, ami létezik. Ők olyan radikálisok, akik meg akarják dönteni a fennálló intézményeket. Lenin és Trockij hamis és félrevezető jövőképet rajzolt fel, ők hamis és félrevezető képet festenek a múltról – írja a The Washington Post szemleírója.

Anne Applebaum látlelete szerint ezek a neobolsevikok olyan világot húznak elő a bűvészkalapból, amely etnikum vagy rassz szempontjából tiszta nemzetekből, régimódi gyárakból, hagyományos férfi–női hierarchiából, valamint áthatolhatatlan határokból áll. A neobolsevikok ellenségei a homoszexuálisok, a rasszbeli és vallási kisebbségek, az emberi jogvédők, a média és a bíróságok. Gyakorta kiderül, hogy nem igazi keresztények ők, hanem olyan cinikusok, akik törzsi azonosítóként használják a kereszténységet, és így különböztetik meg magukat ellenségeiktől – ők azok a „keresztények”, akik a „muszlimok” ellen harcolnak, vagy éppenséggel a „liberálisok” ellen, ha „muszlimok” nincsenek kéznél.

Ezek a neobolsevikok rendkívüli mértékben azonosultak a minden kompromisszumot elutasító lenini állásponttal, azzal, hogy egyes társadalmi csoportokat mások fölé helyeznek, és gyűlölettel teli támadást intéznek az „illegitim” ellenzőkkel szemben – írja Anne Applebaum a The Washington Post hasábjain.

A budapesti Sétaműhely által szervezett városi túrákról, azon belül a magyar fővárosban élő muszlimok közösségét bemutató tevékenységről ír a The New York Times, a Reuters hírügynökség beszámolója alapján. A „Köztünk élő muszlimok” a Sétaműhely legnépszerűbb túrája – tájékoztatta az újságírót Lénárd Anna, a túraszervező vállalkozás vezetője. Havonta mintegy nyolcvanan vesznek részt az egyebek közt mecsetet, de ugyanakkor például kulináriát is bemutató „muszlim túrán”. Mint a vezető elmondta, sokan soha egyetlen muszlimmal sem találkoztak még, miközben a médiából naponta annyi mindent hallanak a muszlimokról. Ez okozza azt a feszültséget, amiből a túra iránti nagy érdeklődés táplálkozik – véli a Sétaműhely alapítója.

A The New York Timesban olvasható Reuters-tudósítás szerint a magyarországi muszlim közösség mintegy 40 ezer személyre tehető. A létszám megnövekedett ugyan a 2015-i migrációs válság nyomán, de a legtöbben annál előbb érkeztek, jellemző módon azzal a céllal, hogy magyar egyetemen tanuljanak. A cikk kitér a Tárki azon felmérésére, amely szerint az idén elérte a 60 százalékot a magyar lakosság körében az idegen- és migránsellenesség aránya. Ez 19 százalékponttal magasabb, mint két évvel ezelőtt.

Hogyan viszonyuljon Ausztria a visegrádi négyek csoportjához? Ehhez a kérdéshez szól hozzá Paul Luif politikatudós a Die Presse hasábjain, azzal a végkicsengéssel, hogy Bécsnek rendszeresen konzultálnia kellene a Cseh-, Lengyel-, Magyarországot és Szlovákiát átfogó országcsoporttal az Európai Unió napirendjén szereplő kérdésekben.

A szerző vitába száll azokkal, akik szerint a V4 nem több, mint a realitásoktól távol álló fantáziavilág, és akik óva intik a leendő új osztrák kormányt szorosabb együttműködéstől a visegrádiakkal. Úgy véli, hogy Ausztriának nincs olyan partnere az unión belül, amellyel bensőséges együttműködés volna lehetséges, ezért Bécsnek szélesebbre kellene nyitnia a látószögét.

A Die Presse vendégkommentátora megjegyzi, hogy Pozsony szinte csak egy kőhajításnyira fekszik az osztrák fővárostól.

„Kötelezni kellene az osztrák minisztériumok tisztviselőit, hogy mielőtt uniós tanácsi munkacsoportülésekre Brüsszelbe repülnek, találkozzanak szlovák hivatali partnerükkel, akár a hivatalukban, akár egy kávéházban, ahogyan ez Közép-Európában szokásos, és folytassanak véleménycserét a visegrádi országok, illetve Ausztria álláspontjáról” – fogalmazza meg Paul Luif a szerinte kölcsönös előnyökkel kecsegtető javaslatát.