A cseh miniszterelnök arra is kitért, hogy az Oroszország elleni szankciókat csak akkor szabad feloldani, ha Moszkva Ukrajnában eleget tesz a minszki rendezési megállapodásnak. Hasonlóképpen nyilatkozott a lengyel külügyminiszter-helyettes is, Magyarország ezzel szemben a megtorló intézkedések eltörlését szorgalmazza.

Jaksity György arra figyelmeztet, hogy rettenetes precedens lenne Közép-Európa számára, ha a britek kiválnának az unióból, mert nem kizárt, hogy főleg Magyarország fontolóra venné a példa követését – adja tudtul a Yahoo Neews a Reuters budapesti jelentését idézve. A Concorde Értékpapír vezetője a nacionalizmus és a bevándorlás miatti félelmek láttán gondolja úgy, hogy még olyan államok is kísértésbe eshetnek, amelyek több pénzt kapnak az EU-tól, mint amennyit befizetnek a közös költségvetésbe. Jaksity, aki az ország egyik legbefolyásosabb közgazdásza, arra is emlékeztetett, hogy Magyarország 2020-ig hét év alatt mintegy 25 milliárd eurót kap a közös kasszából. Ha ez a forrás elapad, akkor növekedési gondok lépnek fel. A magyar gazdaság pontosan ezzel a problémával néz szembe a következő évtizedben, és senki sem tudja, hogy akkor mi lesz. Márpedig a pénzszűke felkorbácsolhatja a hangulatot az unióval szemben.

A Die Zeit azt kérdezi, hogy vége a demokráciának, miután nyomulnak a populisták? Az okát az elemzés abban látja, hogy a jelenlegi politikai rendszer már nem tudja megtartani minden ígéretét. Az ellenerők Svédországtól Magyarországig táplálják azt a vádat, hogy túl messzire ment a demokrácia és a liberalizmus, egyfajta arrogáns vallássá vált, ami senkinek nem kíván számot adni. A világvégét kiáltók állításaival szemben a rendszer bizonyosan javításra szorul. Egyfelől mert a demokrácia már nem jelent automatikusan növekvő jólétet. Másfelől, mert a szavazópolgárok döntenek ugyan az urnáknál, csak éppen ebből nem következik automatikusan, hogy úgy érzik: akiket megválasztottak, azok őket képviselik. Végül pedig, akik megbízást kapnak, azok számára nem természetes, hogy nekik maguknak van választásuk.

Ami a gazdasági helyzetet illeti, éppen akkor tűnnek fel a színen a más utat kínáló autoriter államok: Kína, Oroszország és Törökország, amikor a demokrácia egyre kevésbé képes szavatolni a biztonság érzetét. Ettől azonban még minden bizonnyal igaz, hogy a jólétet hosszú távon csak akkor lehet fenntartani, ha egy kormány garantálja a növekedés legerősebb motorját: a szabadságot és a magántulajdont. Ám Nyugaton terjed az a felfogás, amely a nagyobb hasznot kínáló diktatúrát a kevésbé kockázatos demokráciával párosítja. Ebben a helyzetben hajlamos szövetségre lépni a nacionalizmus és a szocializmus (nemzeti szocializmus).

További bökkenő, hogy a polgárok úgy érzik: a mostani hatalom nem védi meg őket kellőképpen a világtól, ráadásul már nem tudnak beleszólni a saját sorsukba, a döntések a fejük felett születnek. A politikusok a sajtóval együtt súlyos hibát követtek el, amikor azt sulykolták, hogy minden további nélkül össze lehet egyeztetni a nemzetek feletti irányítást, illetve az országok önrendelkezését. A kiutat csakis az jelentheti, ha sikerül összekapcsolni a hibák konstruktív bírálatát a komplexebbé vált demokratikus szerkezetek átalakításával. A demokráciának bizonyosan vannak hiányosságai, ám nincsen egyetlen más politikai rendszer sem, amelyet a belső kritika erősít, és nem gyengít. A demokráciát a kétely élteti.

A francia Libération arra hívja fel a figyelmet, hogy Kelet-Európában a populizmus már nem kamaszkori válságtünet. Az Orbán Viktor fényképével illusztrált elemzés váratlan kudarcnak minősíti az EU bővítését, mert az egykori félelmekkel ellentétben nem gazdasági, hanem politikai tényezők vitték félre a folyamatot.  

A legtöbb állam nagy léptekkel szünteti meg fejlettségbeli lemaradását, ellenben összeomlott a nagy európai család álma, mármint hogy mindenki ugyanazokat az értékeket vallja. A földrész keleti fele megint a régi démonokkal küszködik, amint azt mutatja sodródásuk a tekintélyelvűség és az ultranacionalizmus felé. Brüsszelt egyszerűen bőségszarunak tekintik.

Egyértelmű, hogy immár két Európa létezik, csak senki nem meri hangosan kimondani. A populizmus megtalálható a Nyugaton is, de a Keleten már hatalomra is jutott. A kommunizmus bukása után, illetve az uniós belépéskor fel sem vetődött, hogy ezek az országok ne ragaszkodnának a jogállamhoz. De már menetközben is voltak riasztó jelek, pl. az első Orbán-kormány idején. Ám akkor még Brüsszelben és a többi nyugati fővárosban azzal nyugtatgatták magukat, hogy mindez csupán serdülőkori probléma, és hogy az érintett népek rájönnek majd, hogy az ultranacionalizmus vakvágány. Ma már azonban fel kell adni a reményt: a demokrácia a jelek szerint csupán epizód volt a térségben.

Visszatérnek a hatalomba a nacionalisták, a nemzetállam elsőbbségét hangoztató Európa-ellenesek, az irányított demokrácia hívei és tekintélyelvű, tisztán etnikai társadalmat alakítanak ki. Az úttörő Orbán Viktor volt.

A mai iszlámellenesség nagyban emlékeztet a 30-as évek antiszemitizmusára. Nem lehet azt mondani, hogy minden magyar vagy lengyel idegengyűlölő, de a kormányuk az. És úgy látszik, hogy semmi sem képes feltartóztatni a tekintélyelvű átalakulást, az unió főként nem. A szocialisták nem büntették meg Ficót a rasszista kilengésekért, a konzervatívok pedig szőrmentén dédelgetik Orbán, aki falat húzott Európában. A jogállam még soha nem látszott ennyire törékenynek a kontinensen.