„Első koncertjeinket a Fat Mo’s pubban játszottuk, inkább csak próbálgattuk egymást a színpadon. Köszönjük a Nothing But The Blues kocsmának, hogy elsők között adtak nekünk koncerthelyszínt…”

– Milyen feladatokkal jár a zenekar-alakítás?

– Amikor valaki új zenekar létrehozásába fog, bele sem gondol, mekkora a verseny ezen a pici piacon. Rengeteg a zenekar, a koncerthely viszont nagyon kevés. A nyári nagy fesztiválokra sokszor képtelenség bejutni, a téli klubok többsége nagyon kevés pénzből gazdálkodik. A Mojo öt év alatt, szerencsénkre, eljutott rengeteg helyre, talán a külföldi lehetőségek is megnyílnak előttünk. Ma jóformán minden Budapestre összpontosul, mi mégis sokszor játszhattunk nem fővárosi klubokban, fesztiválokon. Láttuk, hogy az embereket érdekeli a műfaj, gyakran lelkesebb a közönség, mint itt.

– A Mojo Workings alapfelállása a trió, de föllépnek színeiben állandó és alkalmi zenésztársak is. Konkrétan kik?

– A trió ötös fogattá bővült. Csatlakozott hozzánk Pengő Csaba (nagybőgős) és Mezőfi „Fifi” István dobos. A kis piac miatt máig többször muzsikálunk trióként. Örülünk, hogy sok, általunk is tisztelt kollegával játszhattunk közös koncertet, készíthettünk videó- vagy lemezfelvételt.

A teljesség igénye nélkül sorolom: Nikodém Norbert, Mazura János, Gayer Ferenc, Herr Attila, Long Tall Sonny, Ripoff Raskolnikov, Little G. Weevil, Tim Lothar, Dániel Balázs. Nemes Zoltán. „Láthatatlanul” jó néhány barátunk serénykedik körülöttünk a szervezésben, ami nagy segítség. El vagyunk kényeztetve a „képmesterektől”, sok fotósnak köszönhetjük, hogy megörökítik a koncertpillanatokat, lelkesen fotóznak egy-egy ajánló sorozatot rólunk.

– Alapvetően egy-egy zenei produkció sikere sokban függ a közönségtől…

– Mint minden zenekar, mi is a közönségünktől kapjuk a legszemélyesebb pillanatokat. Nem könnyű koncertről koncertre hallgatóságot toborozni, mégis elmondhatjuk, hogy kialakult a törzsközönségünk, amely külföldre is elkísér egy-egy bulira, és hírünket viszi a zeneszerető ismerősök körében. Jelenlétük bensőségesebbé teszi a koncertjeinket.

– Hol helyezed el a csapatodat a blues műfaján belül?

– Amikor a bluesról beszélünk, mindenkinek más hangkép, hangulat jut az eszébe. Mi populárisabban játsszuk a bluest, mint a hazai blues-zenekarok többsége. Ez részint azért van, mert mind hárman más zenei területről érkeztünk, részint pedig mert a mára sajátosnak mondható vokális hangzás is a könnyedebb felfogást hangsúlyozza. Ma egyre többször hangzik el – külföldi előadók szájából is –, hogy meg kell újulnia a műfajnak. Számtalan példa van arra, hogy a hagyományos bluesban ismert nevek tőlük szokatlan módon tálalják a bluest. Ezért tartom fontosnak részünkről is a zenei nyitottságot és kísérletező kedvet. Más kérdés, hogyan fogadja ezt a hazai közönség.

– Mindig is kísérletező zenész voltál?

– A színpadokon eltöltött jó három évtizedem alatt sokszor kísérleteztem a blues mindenféle ágazatával. Volt, ami tetszést aratott, volt, amit nem értett a közönség. Amikor a Palermo feloszlott (1997), megalapítottam a Taylor’s Clothes popos-elektronikus zenekaromat. Mivel engem a Palermo-ból ismertek, mindenki valami palermós hangképet játszó csapatot várt. Nem az volt. Nehezen fogadták el, hogy a színpadon szintetizátorokat, dj-t lát és nem nagybőgőst. Ma már talán nem lenne annyira emészthetetlen a közönség számára, de itthon továbbra is a tradicionálisabb hangzásokat kedvelik.

 

A blues nagyon sokoldalú műfaj, mindenki másként értelmezi, játssza. A mi felfogásunk egy a sok közül, az is folyamatosan változik. A zenénkben ezen túl is szeretnénk megidézni a tradicionális elemeket, esetleg közösen koncertezni tradicionális bluest játszó előadókkal, de nyitottak maradunk a blues más irányzatokkal való vegyítésével.

– A Mojo Workingsnek ez a harmadik lemeze, öt év alatt a zenekar két nagylemezt készített Back In The Day és Long Step címmel. Mit hallhatunk az új lemezen? 

– A Just Another Button János és Olivér jóvoltából készülhet el. Ez a lemez néhány ismert szám koncertverzióját tartalmazza kiegészítve egy-két, eddig nem publikált szerzeménnyel. A korong öt évünk rövid összefoglalója. A közönség általában mást hall a stúdiólemezeken, mint a koncerteken, ezért gondoltuk, hogy egy-két igazi koncertszámot adunk közre, aminek a stúdióverziója más hangulatú, néha merevebb. Ilyen a például a My Dog Hates You, az I Gor a Religion szerzeményünk vagy az It Hurts Me Too blues-standard.        

– Vannak-e további közreműködői az albumnak?

– Nincsenek. Ma nagy divat elhívni a lemezbemutató koncertekre zenészbarátokat, példaképeket. Mi az elmúlt öt év koncertjeinkből válogattunk, öten játszunk, az év nagyobbik részében így láthat a közönség. Fölléptünk meghívott vendégekkel, ezekről a bulikról is vannak soksávos koncertfelvételek. Az idén tavasszal turnéztunk Mazura János tubással és Tim Lothar dán gitáros-énekessel, a koncertturnét szintén rögzítettük. A Kobuci kertben június 29-én öten játszunk, ez magunknak ünnep. Így is nehéz kitalálni a koncertprogramot, mert elég nagy a repertoárunk, szeretnénk megidézni már nem játszott számokkal a múltat.

– Mióta vagy zenei közszereplő, hány saját csapatod volt, hány saját lemezed jelent meg?

–Tizenötévesen álltam először színpadra a Bodonyi Attila vezette Kassák Blues Kocsma sessionja alkalmával. Első fontosabb koncertem a Hobo Blues Band egyik kamaraerdei koncertje volt, a Nekem is fáj, a Vörös Kiskakas és a Batthyány tér Blues című számokban játszottam. Igazi nagy koncert volt, megmaradt bennem, nagy hobós voltam, sokakat ismertem meg, köztük Nemes Nagy Pétert és másokat. Azután sűrűn következtek az események: először az Udvari Bolondok zenekar tagja voltam, majdnem párhuzamosan játszottam Vas Zoliékkal, a Bistro Blues Bandben, majd a Bad Luck And Trouble blues csapat, illetve a Palermo Boogie Gang következett. A Palermo feloszlása (1997) után alakítottam a Taylor’s Clothes nevű formációmat, majd Nemes Zoltánnal Spo-Dee-O-Dee csapatunkat, amelynek tagja volt Varga László, Frenk, Little G. Weevil, akinek kiválása után Mezei Ádám, majd Long Tall Sonny gitározott. A blues-bandák mellett rövid ideig működő zenekaraim voltak: magyar nyelvű számokat játszó a Largo Cammino és a Silence. Ezután következett a Mojo Workings. 

Számos olyan albumot készítettem a zenekari lemezeimen kívül, amely nem kötődött a blueshoz. Számomra igazán kedves a szólólemezeim közül a Night Time Is A Right Time Dorogi Barbara és Gál Boogie Csaba közreműködésével (1995), a Blue Orange, amit Csízy László szájharmonikás barátommal közösen készítettem (2001), Part Of Silence (2004), az Obsession (2006), a Kávékerengő (2008), illetve Bacsa Gyula barátommal közös „www.newattach.com” (2011) című album. Nagyon sok albumom volt, nem számolgatom őket. Engem a stúdiómunka, az alkotási folyamat izgatott, a lemez utóélete kevésbé.

– Az évek során kézről-kézre adnak a legjobb és a legismertebb hazai zenészek. Hirtelen Presser Gábor és Zorán ugrik be. Kikkel dolgoztál még szívesen?  

– Rengeteg hazai előadóval játszottam, nem egy közülük a példaképem. Presser Gáborral közösen zenélni mindig iskola. Évtizedek óta játszom Zoránnal, nagyon sokat tanultam mindkettőtől: zenei alázatot, hangszerelést. Kihívás nagyszínpadon zenélni, ők ebben segítettek rengeteget.

Nagy élmény volt a közös zenélés Charlie-val, Lerch Istvánnal, Szentpéteri Csillával, Kontor Tamással, Póka Angélával, Balázs Fecóval, Rúzsa Magdival, Falusi Mariannal. A Palermóval és ma, a Mojóval inkább klubkoncerteket játszottunk, játszunk. Külföldi zenészekkel is koncerteztem, sessionoztem. A teljesség igénye nélkül: Big Jay McNeely, Louisana Red, Homsick Mac, Erwin Helfer, Champion Jack Dupree, Shemekia Copeland, Larry Garner, Steve Baker, Little Ed, Mark Hummel, Otis Grand, Eric Trauner játéka gazdagítja a múltam.

Vannak hazai és külföldi előadók, akiket kevésbé ismer a hazai közönség, mégis pályafutásom meghatározói voltak: Vas Zoltán, Vladár Károly, Bocskai István, Hagyó Béla, Korom Attila, Császári Gergely, Nagy Szabolcs, Czomba Imre. A jó session nagy élmény egy zenésznek, ami nyitott embert kíván.          

– Köszönöm a beszélgetést.