Ismeretes, hogy az USA-ban azt, amit mi halottak napjaként tisztelünk, azt ők a halloween nevű, infantilis gyerekkarneválként ünneplikmeg. Mivel az ő felfogásuk szerint a halottak ilyenkor kikelnek a sírjukból, hogy élő-halott zombiként riasztgassák az embereket, a gyerekek – szüleik tudtával és közreműködésével – mindenféle boszorkánynak, kísértetnek, foszladozó hullának meg csontváznak maszkírozzák magukat, és úgy járnak házról házra édességeket kunyerálni. Az éretlen felnőtt fiatalok meg mindenféle horrorfilmekből látott gusztustalan sebekkel és álarcokkal maszkírozzák el magukat, buliznak, és roppant élvezik, ha undort keltő váratlan felbukkanásukkal és sikoltozásaikkal sikerül valakit jól megijeszteni. Ők ezt, úgy tűnik föl, jópofának tartják, és majdhogynem beleveszik a pedagógiai programjukba. Így történhetett, hogy ez a gyerekfilmnek szánt ízlésromboló szellemi nihil egyáltalán megjelenthetett a Universal filmkínálatában.
Mi – szerencsére – még nem tartunk itt, bár a halloween-partik nálunk is kezdenek elterjedni a minden ostoba divatot majmoló fiatalok körében. De úgy látszik, akad, aki fontosnak tartaná, hogy a mi gyerekeink is ezeken a gusztustalan rémületkeltéseken nőjenek fel, mert valaki csak átvette forgalmazásra a filmet.
A film története szerint egy kisvárosban él a 11 éves Norman Babcock, akinek agyára ment a tévében folyamatosan nézett sok zombi-film és egyéb horror, ugyanis halottlátó képessége van, vagyis környezete megdöbbenésére társalog a rég meghalt nagymamával, az utcán a kisváros természetes és természetellenes halállal elhunyt polgáraival és állataival. Ezért aztán Normant mind a szülei, mind az iskolatársai joggal lököttnek tartják, és bizonyos értelemben bántják, kiközösítik, persze a boszorkányüldözéses iskolai színdarabba azért őt is beveszi a diliházból szökött tanárnője.
A dolog ott kezd átmenni agyrémbe, amikor hősünk és a kövérsége miatt ugyancsak csúfolt Neil nevű barátja összefutnak Norman szintén halottlátó bácsikájával, akitől megtudják, hogy a várost egy 300 évvel ezelőtt boszorkányságért kivégzett nő bosszúja fenyegeti, és a lakókat csak a paranormális képességű kisfiú képes megmenteni. Ennek semmi értelme ugyan, de e nélkül nem lehetne tobzódni a zombikban, amire az egész film épül.
Rövidesen megnyílik a föld, mindenféle csontvázak meg az egykori bíróság holt tagjai zombiként előjönnek ijesztgetni az embereket, Normannak birkóznia kell a váratlanul elhunyt bácsikája hullájával, hogy kivegye a halott kezéből a könyvet, ami állítólag a boszorkány átkát megtörő valamit rejti, aztán éjszakai temetőkben kell a boszorkány sírja után kutatni. Mikor testvéreik a keresésükre indulnak, végül a régi városházán az elszabadult káoszban a felgerjedt városlakók majdnem meglincselik a gyerekeket. Ugye milyen pokolian szórakoztató, humoros szituációk? – a filmcsinálók szerint.
Mindenesetre az sosem derül ki, hogy Chris Butler miért épp zombi-filmet akart csinálni a gyerekeknek, de vagy 10 éven át írta ezt az agyament történetet. Odáig rendben volna, hogy az átlagtól elütő karakterű gyerekeket védelmébe veszi a történet, amiben épp a „normális” felnőttek és gyerekek a leginkább bárgyúak, mint Norman szülei, nővére, Neil bátyja, az iskola fenegyereke, Alvin, vagy a tanárnő, a seriff stb. Az is érződik, hogy az alkotók némiképp horror-paródiát kívántak létrehozni, de miért épp a gyerekeknek? Ráadásul, amit Chris Buler humornak szánt, igencsak szellemi szegénységről vall. Az sem igazán logikus, hogy a halottakkal társalgó kisfiú, épp, amikor kéne, akkor nem tud szót érteni a kísértőkkel, később meg már megint tud. Aztán a végén a boszorkánnyá lett, ártatlanul elítélt kislányt némi didaktikus szeretettanítással sikerül „lebeszélnie” bosszúálló szándékáról, megvan a boldog vég, lehet hazamenni.
A sillabusz szerint az alkotók azért vannak önmaguktól elájulva, mert hogy ez a filmtörténet harmadik 3D-s, stoptrükkel animált filmje (a Coraline és a titkos ajtó, és a Kalózok! A kétballábas banda után). Ettől akár még jó is lehetne, de mi ebben a csoda, mikor a stoptrükk-animáció legelső alkotása az 1898-i The Humpty-Dumpty Circus című rövidfilm volt, és a digitális animációt megelőzően minden animációs film vagy fázisrajzokkal, vagy a bábok apró mozdulatváltásaival készült. Igaz, nem sztereoszkopikus 3D-ben, de a nézőt valójában hidegen hagyják a gyártás részletei, ő jó filmet szeretne látni, azonkívül itt nem sokat tud hozzátenni a harmadik dimenzió ehhez az agymenéshez.
A LAIKA stúdióban két éven át 320 munkatárs 52 forgatócsoportban dolgozott a ParaNormaN forgatásán. Az animátorok több mint 31 ezer cserélhető arckifejezést nyomtattak a 61 karakter 178 bábuja számára, és lehetne még folytatni a számokat, amelyek legfeljebb a készítőknek fontosak. Tristan Oliver operatőr szép munkát végzett, ezzel együtt ez a 92 perc unalmas és ostoba filmet eredményezett. Éppen ezért kritikusként nem tudok mást mondani, mint hogy megtekintését – korosztálytól függetlenül – senkinek sem ajánlom, ha jót akar magának és gyermekének!