Az 1970-ben született Miklauzic Bence rendező számos reklám-, tévéfilm (Hőskeresők, Éji séták és éji alakok, Hajónapló – Barbárok, Hősöm tere stb.) és tévésorozat (Magyar elsők, Szeress most, Barátok közt) mellett 2002-ben forgatta az Ébrenjárók, 2010-ben A zöld sárkány gyermekei című eddigi két játékfilmjét; 2001 óta tanársegédként, később adjunktusként oktatói tevékenységet is folytat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
A Parkoló 2011-ben Cannes-ban megnyerte a Scripeast forgatókönyv-fejlesztő workshop különdíját, ezzel együtt is Hegedűs Bálint, Lengyel Ferenc, Miklauzic Bence forgatókönyvéből csak három év múlva lett játékfilm.
A pesti bérházak rengetegében számos üres foghíjtelken állnak kiépítetlen, földes parkolók. Az egyik ilyen tulajdonosa Légiós (Lengyel Ferenc), aki nevét onnan kapta, hogy megjárta az idegenlégiót, de hazatért, és sajátos kis birodalmat hozott létre a tűzfalak tövében. Ez az egyetlen hely, ahol otthon érzi magát, télen-nyáron itt él a lakókocsijában, és csak egyetlen cél vezérli: nem akarja, hogy a külvilág káosza betörjön az általa kialakított nyugalom szigetére. Múltjáról keveset tudunk, csak valami fél-mellékes információ utal arra, hogy a mentők balesetkor a terhes anya megmentését tekintik elsődlegesnek, és csak utána kezdenek a magzattal foglalkozni. Egyébként lírai lelkületű ember, esténként diákat vetít egy üres, nagy, plakátkeretbe, miközben barátaival sörözgetve halkan penget egy basszusgitárt, reggel szereti kiélvezni, hogy a kelő nap sugarai pár percre idetükröződnek egy ablakról, kedveli a madarakat, de zavarja a vadászó macskát, az elhullott madarakat itt temeti el, a parkolónak egy ócska hullámpalával fedett pár négyzetméterén, és tisztálkodni a szemközti török büfé mosdójába szokott bekéredzkedni.
Egy nap olyan vendég érkezik, akinek feltűnése alapjaiban változtatja meg Légiós és a hely addig megszokott életét. Imre, a szemközti irodaházban székelő gazdag szállítmányozási üzletember (Szervét Tibor) az 1968-ban gyártott Ford Mustangjának keres biztonságos parkolóhelyet, és nem érti meg, hogy miért az egyetlen hely, ahova nem állhat, a hullámpalával fedett, alig védettebb parkoló rész. Pedig ő mindenáron ott szeretné leállítani a kocsiját, és ezért a dupla díjfizetéstől a barátok megvesztegetésén át a zsaroló intézkedésekig mindenre hajlandó. Hogy miért? Dafke! Van pénze számolatlanul, és nem szokta meg, hogy ne az ő akarata érvényesüljön. Egyébként ő is magányos, a feleségétől válófélben van, rendszeres dialízisre járó halálos veszélyben élő vesebeteg, barátai nincsenek, csak egy ügyvédje, és mást nem szeret, ápol, mint ezt az old-timer amerikai autót.
A film lényegében egy fordulatos meglepetésekkel teli párbaj kettejük között: a finomtól az egyre rafináltabb és durvább eszközökig küzda belvároskét magányos harcosa a hullámpalával fedett parkolóhelyért. Vagy nem is azért? Másért, mintMolnár Ferenc: A Pál utcai fiúk regényében – azért, amit a grund jelent? Hamarosan kiderül, hogy pitiáner küzdelmük igazi tétje nem is ez a pár félig fedett négyzetméter, sokkal inkább az elv, két világnézet összecsapása. Két, magányos, mindenre elszánt embernek a reálistól a szürreális felé haladó küzdelmét látjuk, akinek szembe kell néznie élethazugságaival, múltja vagy jövője fájdalmas sebeivel.
Érdekes az a mikrovilág, amely ezen a parkoló-univerzumon belül megjelenik. Itt van mindjárt a legjobb barát, Edgár (Somody Kálmán), akiről nem is igazán tudható: kicsoda, micsoda, csak az, hogy valami miatt nagyon szeretne Izlandba eljutni, és aki, mint holmi mániákus kódfejtő, a kotyogó kávéfőző fedelének ritmikus csapkodású „morzejeleit” írogatja füzetébe, és így próbál értelmet adni az üzenetnek, amivel úgymond, valakik valahonnan üzennek neki. Őt Imre a kocsijának rendszeres lemosatásával vásárolja meg, s közben az öreg meggondolatlan fecsegéseiből gyűjt információkat Légiósról.
A másik „barát” a Taxis (Egyed Attila), aki keveset szól, de Légiós kiszolgáltatásának, elárulásának mégis egyik legfontosabb részese lesz.
Ott van még Hakan, a szemközti török büfés (Horváth Kristóf), aki akaratán kívül csúszik át a másik oldalra, mert az új főnöke – Imre – megtiltja neki, hogy Légiós ezután őnála fürödhessen meg, és vele szolgáltatja fel születésnapi meglepetésként azt az étket, ami Légióst végképp kihozza a sodrából.
A parkoló vendégköréből lényegében csak a szemközt lakó egyik család jelenik meg karakteresen, akinek ablakán a hajnali nap becsillan a grundra. A frusztrált férj, Attila (Rajkai Zoltán) egy magát a családjáért feláldozó embernek beállító ex-rendőr, aki egyre őrültebb dolgokra vetemedik. Felesége, Ildikó (Pokorny Lia), egy házassága válságából kitörni alig tudó és merő, de azért még nőiességének birtokában levő érzéki asszony, akinek jólesik a parkolóőr szelíd kedvessége. Gyermekük, Tomi (Miklauzic Simon) ugyancsak Légiósnál keres és talál némi apapótlék-barátot, s közben gyermekségével ellensúlyozza a felnőttvilág számára érthetetlen csatározásait.
Imre oldaláról mindössze két szereplőt ismerünk meg: dr. Ketskés (Rába Roland) az ügyfelét pontosan lépviselő, de eléggé lélektelen ügyvéd, másfelől megjelenik Imre felesége (Bartsch Kata), aki ugyancsak azt jelképezi, hogy ennek az embernek már csak üzleti érdekei vannak, de igazi emberi kötődései nincsenek. Ez tehát az a szikár környezet, ami a Parkoló két hősét közreveszi.
A film a párbaj ellenére sem valamiféle keleti western. Itt nem a Jó és a Rossz küzd egymással, hanem két olyan figura, akinek minden látszat ellenére vannak szerethető és ellenszenves vonásai, az emberben meglévő kettősség (vagy többesség) megtestesítője, tehát az „igazságszolgáltató” maga a néző aszerint, hogy kinek az igazsága mellé áll inkább. Miért szeretem, vagy nem szeretem a kapitalistát, és miért azt, aki ettől szeretne minél inkább elhatárolódni? Ugyanakkor szembesít bennünket azzal is, hogy a mai, frusztrált ember mennyire képtelen a kompromisszumra, és mennyire alacsony ingerküszöbbel, hamar felpörögve lát neki az „önérdek-érvényesítésnek”.
A parkolóból és közvetlen környezetét megjelenítő irodából, étteremből, lakásból mindössze két autózás idejére lépünk ki, de ezeknél a jeleneteknél mindig valamilyen ellenpont jön létre Légiós univerzuma és a külvilág között. Az iskolából hazafelé tartva Imre vad és erőszakosan veszélyes vezetése éles ellentétben van a parkoló nyugodt és csendes hangulatával. Az nem tudható, hogy Imre máskor is így vezet-e, vagy csak ezzel tapogatja a parkolóőr tűréshatárait, de Imre így, az A-ból B-be jutás feltétlen bajnokaként tekint a világra. A második, fallal szembeni autózás Légiós idegfeszítő „revánsa”, helyszíne pedig az első igaz kilépés a parkoló és a város zárt, falakkal övezett teréből. Az igazság pillanatai ezek mindkét szereplő számára, ugyanakkor szélsőséges emberi helyzetek egy felgyorsultabb térben és időben.
Ildikó és Tomi mást jelent Légiós világában, feltételezésem szerint a múlt elveszített, és általa talán meglelhető, nem magányos Édenének az ígéretét, amely Imre különös, magányos halálát ellensúlyozza akkor is, mikor az embert bizonyos értelemben legyőzték.
A Parkoló látszólag nagyon konkrét, valójában eléggé elvont történet. Ha ragaszkodunk a realitásokhoz. Az első kérdés már ott felvetődik, hogy Imre eddig hol parkolt, és ha számára ennyire kardinális kérdés a kocsi védettsége, akkor miért nem megy most is egy fedett parkolóházba? Elvégre az az ócska, hullámos műanyag tető nem oszt, nem szoroz, csak ürügy arra, hogy fel lehessen mutatni: milyen pitiáner ostobaságokon képes kitörni egy késhegyig menő harc! Légiós viselkedésében is kitűnik, hogy ő csak látszatra szolgáltató, valójában önkényeskedő tulajdonos, aki piros és zöld illatosító „lapokkal” minősíti ügyfelei magatartását. A meggyőződéshez való ragaszkodás szép erény, de az is eltorzulhat és szélsőségekhez vezethet – lásd Imre győzelmes pusztulását.
A Parkoló nem igazán hibátlan, jó film, de bizonyos vonatkozásában szórakoztató dráma, ami megfoghatja a közönséget. Színészei nagyon jól a helyükön vannak. Lengyel Ferenc küllemében meggyőző Légiós, belső karakterét tekintve saját konfliktusait hordozó, menekülő és életben maradni akaró ember. A vendégek akaratlanul is behozzák az ő védett szigetére a maguk külvilági dolgait, sorát, tehát akár bármelyikükkel bekövetkezhetne olyasfajta konfliktushelyzet, amit Imre teremt. De ő egy pontig képes mindent megoldani. Lengyel Ferenc játékában, szótlan pillantásaiban, de még improvizált basszusgitár-dallamaiban is nagyon sok érzelem, reakció, belső önmegtartás rejtőzik, ezzel is bizonyítva, mennyire övé is ez az alkotás.
Szervét Tibor másként érdekes figura. Imre betegsége egyszerre teszi őt védtelenné és védetté, hiszen neki már semmi sem drága. Nem az a baj, hogy pénze van, hanem hogy ezt mindenhatónak gondolva, mindent pénzzel akar megoldani: házasságot, parkolóhelyet egyaránt. Őt a hatalom mámora tartja foglyul, hogy mindig az övé a döntő szó. Győzelme pyrrhusi, mert a küzdelem végével elvész annak az öröme is, céltalanul pedig az út a halálba vezet. A kifinomult stílus, és az, ahogy lassan már más nem is érdekli ezt az embert, mint a másik pitiáner legyőzése, komikumot is hordoz, a színész pedig nagyon megnyerő, aprólékos munkával építi fel ezt a karaktert.
Jó volt látni Pokorny Liát is ebben az értékes színészi játékra lehetőséget adó szerepben, mint ahogy a többieket: Somody Kálmánt, Rajkai Zoltánt, Miklauzic Simont, Egyed Attilát, Rába Rolandot, Bartsch Katát, Horváth Kristófot is csak dicsérettel illethetjük.
Miklauzic Márton operatőr és Czakó Judit vágó képi világa és ezek egymásra hatása is jól segít építeni a történet párhuzamait és ellentéteit, miközben atmoszférát teremt a történethez.
A Parkoló január 22-től látható a hazai mozikban, megtekintését sokaknak, mindenekelőtt az értelmiségi nézőknek ajánlom is. Ezt megelőzően, január 21-én 20 órakor, Budapesten, a Művész moziban premier előtti vetítésen is megnézheti a közönség a filmet, utána pedig találkozhat Miklauzic Bence rendezővel és Lengyel Ferenc főszereplővel és forgatókönyvíró társsal.
