Mióta az eszemet tudom, legalább ezerszer történt már ilyesmi, olykor edzettek a fiúk, máskor csak bejárták a stadiont, megnézték, hogyan meszelték a vonalakat, mennyire zöld a fű, a pályára lépés olyan esemény az életükben, mint a kocsmában a csaposnak megtölteni a sörös korsót vagy bekiabálni a zárórát.
A munkarend szerint a focistáknak az a dolguk, hogy pályára lépjenek, rúgják a labdát, ha nem fáradtak, akkor fussanak, és a mérkőzések után elmondják, hogy ők mindent megtettek, de sajnos a tudásukból most ennyire tellett. Őszinte emberek a focisták, politikustól még nem hallottam ilyen önértékelést, egy parlamenti képviselő például évekig ülhet hangtalanul a székében, talán még a többieknek sem köszön, ezért kap évente több mint tízmillió forintot, úgy érzi, megérdemelten. Mondhatná, hogy ez a tudása, az ő csapatában ennyi az elég, de minek, a javadalom a hűségért jár, nem a dumáért.
Igazából persze, nem a reflektorfényben sütkérező fociról vagy focistákról kell beszélni, hanem az árnyékban maradókról. Azokról, akiket eltakar a címeres mez, akiknek hangja nem hallatszik a labda pattogásától. Tanárok, diákok, egészségügyiek tüntetnek, uniós eljárás indul Magyarország ellen, parlagfűként terjed a korrupció, egy hivatalból bűnöző ember azt állítja, hogy pénzt hordott a főminiszternek: ilyesmik és hasonló dolgok történnek, de semmi baj, jelzi a köztévé: pályára lép a válogatott.
Igaza van az én barátként hallgatott vagy lehalkított készülékemnek, nem kellenek a rossz hírek. Valamikor, még 1949-ben kivégezték az ország előző belügyminiszterét, bizonyos Rajk Lászlót. A kutya sem figyelt oda, másnap 4:3-ra vertük az osztrákokat, Öcsi hármat vágott. Arra, az 1954-i, tragikus döntőre, a berni 2:3-ra is mindig emlékezni fogunk. Az NSZK szerencséjét emlegetjük, és elfeledjük, hogy két héttel később zavarták száműzetésbe a kommunista első titkárt, Rákosi Mátyást. Négy évvel később, 1958-ban megismételt mérkőzésen kaptunk ki a Wales-től június 17-én. Éveken keresztül szörnyülködtünk Grosics kapus és Sárosi balhátvéd ügyetlenkedésén, és talán nem is tudtuk, hogy egy nappal előbb társaival együtt kivégezték Nagy Imrét.
Most megint a világbajnokság lázában égünk, szurkolunk, büszkélkedünk, és persze, magyarok vagyunk, reménykedünk: ha esetleg kiesünk, akkor esetleg két hét múlva, megismétlődik a történelem?
