Ponyvaregény kampánymódban

A ponyvaregény tucatáru, azért van, hogy megvegyék, aztán eldobják. Kukában a helye, kiürült flakonok, elfőzött teafilterek között.

Más, ha film, akkor generációs. Már Ponyvaregény. Védjegye a rendezője: Quentin Tarantino. Szereplői világsztárok. Elkészítik, felújítják, klasszikusnak nevezik. Látszólag összefüggéstelen történetek füzére, csak a nyelvi állandóság, a folyamatos baszdmegezés tartja egybe, de az nagyon. A Ponyvaregényben mindenki káromkodik: fehér, fekete, csaj, pasi, igazából csak a lőfegyvereknek durrannak másként, de a vér, baszd meg, az folyik rendesen.

Sokak szerint a filmes Ponyvaregény utánozhatatlan. Abszurd, a való világtól úgy rugaszkodik el, hogy mindig visszatalál. Rabol, gyilkol, mégis elfogadható. Egy kicsit olimpiai záróünnepély, szabad, sokszínű, őszinte. Nincs cenzora, az ízlés nem egyenruhás. Senki sem mondja Samuel L. Jacksonnak, esetleg Travoltának, hogy fiúk, kevesebb baszdmeget, mint ahogy nem szólnak a menekülteket méltató, őket a sportmozgalom reménységének nevező NOB-elnöknek sem, hogy ezt azért nem kellene.

A Ponyvaregény digitálisan restaurált változatát augusztus 25-től vetítik országszerte a mozik. Szinkronban a népszavazás kampányával. Megyünk, otthon maradunk: mi a jó döntés? Térben és időben egyszerre lesz Bruce Willis, egyperces híradó, baszd meg és migráns. 

Írhatjuk, olvashatjuk a magunk ponyvaregényét, de majd valamikor, ahogy a vásznon szoktuk, a végeredménnyel szembe kell néznünk…