Abban az épületegyüttesben, ahol a 19. század második felének és a 20. század első hatodának legnagyobb nyilvánossággal övezett – milliók által egyszerre szeretett és gyűlölt – császára és királya született, imádkozott, felnőtt, kormányzott, szeretett, szerelmeskedett és meghalt. Éppen az idén száz esztendeje.
Micsoda időszak előzte meg a száz évvel ezelőtti 86 esztendőt, azt a kevés híján évszázadot, amíg az egykor bájos kisfiú snájdig fiatalemberré, a nők álmává és rajongójává érett, élete értékrendjét az idő múlásával megváltoztató, a személyét csaknem kortalanná tevő, jellegzetes pajeszát-pofaszakállát gondosan ápoló, az utolsó napig egyenruhás, aggastyánná vénült férfi, akit „az élet semmitől sem kímélt meg”, ám utolsó szavait nem jegyezhették föl azok, akik az utolsó leheletéig vele voltak, mert álmában érte a halál. És halálával végül is – annak ellenére, hogy hivatalosan volt örököse, utóda, „a nemszeretem” és szerencsétlen sorsú, uralkodásra alkalmatlan unokaöccs, IV. Károly – alig másfélszáz esztendő alatt menthetetlenül széthullott, történelmi adattá vált a nagy mű, az 1246-ban alapított Habsburg-dinasztia bástyáin nyugvó, valamikori Német–római Birodalom, majd Osztrák Császárság, végül Osztrák–Magyar Monarchia.
Holott széthullását az akkori, a 19. század második felében és később létezett társ-nagyhatalmak még a Bécs által csúfosan elveszített háborúk (a krími, a szárd–francia–osztrák, a porosz–osztrák–dán/olasz, végül az I. világháború) ellenére sem akarták, mert feltételezték, hogy a mind törékenyebbé váló európai egyensúly megbomlásával az ő hatalmuknak is vége lenne… Miként 1917/18 után be is következett.
Vissza a bécsi Josefsplatzra, az Osztrák Nemzeti Könyvtárba, ahol a Ferenc József-emlékkiállítás helyszínén, a díszcsarnokban, a világ legszebb könyvtári olvasótermében (Prunksaal) Thomas Zauner, az intézmény sajtófőnöke foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat. A könyvtár múzeumi dísztermén túl egyedülálló látványosság a földgömbmúzeum, a világ egyetlen eszperantó-múzeuma és a papirusz-múzeum. Az intézmény őrzi Ausztria legnagyobb kézirat-gyűjteményét, amelyben csaknem valamennyi íráskultúra jelen van a IV. századtól egészen máig. A barokk-kor pompás kupolás olvasócsarnokát 1723–26 között Joseph Emanuel Fischer von Erlach építette apja, a híres udvari építész, Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján; a freskókkal Daniel Gran udvari festő 1730-ban végzett. A könyvtár 11 milliónál több objektumot őriz, benne 3,8 millió könyvet. Itt, a díszteremben 200 ezer kötet található a jórészt létrákkal, lépcsőkkel megközelíthető polcokon az 1501–1850 közötti időszakból. A legnagyobb gyűjteményrész Savoyai Jenő 15 ezer kötetes magánkönyvtára, amely a maga korában 150 ezer aranyforintot ért. „Csak azért, hogy a ma emberének fogalma legyen a könyvek értékéről, hasonlításképpen elmondom: a magyarok által is ismert, látogatott Felső- és Alsó-Bervedere-kastély a kettő között elterülő parkkal egyetemben 100 ezer aranyforintot ért… Tehát volt időszak, amikor a könyvek sokkal többet értek, mint egy pompás kastélyegyüttes…”
Thomas Zauner arra is fölhívja az Infovilág szerkesztőjének és fotoriporterének a figyelmét, hogy a Google segítségével az itt, tehát a díszteremben található 200 ezer, továbbá még 400 ezer történelmi nyomtatvány digitalizálása már jócskán előre haladt, hogy a fölbecsülhetetlen kulturális érték mielőbb az emberiség közkincsévé, az internet segítségével lapozhatóvá, tanulmányozhatóvá váljék. Ez is az oka annak, hogy most is jó néhány emeletnyi polc éppen üres.
Itt, a Prunksaalban évente két-három külön-kiállítást rendez a könyvtár – folytatta a sajtófőnök. Az utóbbi egy évben láthatta a folyton nagy számban áramló közönség a II. világháború befejeződésének 70., a bécsi nagy körút, a Ringstrasse építésének 150. évfordulója alkalmából, továbbá a gótika és a reneszánsz könyvművészet mesterműveiből összeállított dokumentum-kiállítást. „Az idén karácsony táján nyílik az év végi ünnepkört 24 gyönyörűséges kézirat által bemutató kiállításunk, és már készülünk a jövő tavaszra, amikor Mária Terézia születésének 300. évfordulója (*1717. május 13., bécsi Hofburg) alkalmából mutatjuk be az uralkodónőt, az embert, a családanyát, és persze egy nagyhatalom első számú vezetőjét, megtestesítőjét. A másik különleges látni- és tanulmányoznivaló ugyancsak évfordulóhoz kapcsolódik, mivel szintén háromszáz esztendővel ezelőtt, 1717. június 24-én alakult meg a londoni szabadkőműves nagypáholy.”
Mielőtt megérkezett volna a Ferenc József-kiállítás kurátora, Michaela Pfundner, a könyvtár képdokumentációs és képarchívuma, valamint grafikai gyűjteményének a vezetője, aki szívesen vállalta, hogy válaszol az Infovilág szerkesztőjének kérdéseire, a sajtófőnök még elmondja: „Az örök császár” kiállítás egyik leglátványosabb része az a képes idővonal, amely Ferenc József életének valamennyi évéből származó, összesen 86 portréképen mutatja be az uralkodót csecsemő főherceg korától egészen a nyitott ravataláig…
Itt látható a frissen trónra lépett, alig 19 éves császár is, a „véres kezű kamasz”, az Aradi Tizenhármak és Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke, Batthyány Lajos halálos ítéletének aláírója, akit Széchenyi István „embervértől szaglónak”, „apostoli bitornak” nevezett, és akiről Arany János „A walesi bárdok” Edward királyát formázta.
Akkor 145 halálos ítéletet írt alá az ifjú uralkodó – erősítette meg a könyvtár sajtófőnöke –, hogy elvegye a lázadók, a császárság ellen szegülők kedvét mindennemű rebelliótól. És mutatja a halált osztó kezet is: Ferenc József jobbjának eredeti gipszmásolatát, a november közepéig nyitva tartó kiállítás egyik látványosságát. Aztán felhívja a krónikás figyelmét azokra a képekre is, amelyek külön-külön ábrázolják „Ő császári és apostoli királyi felségét”, isten kegyelméből Ausztria császárát, Magyarország apostoli királyát, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria és Illíria, Jeruzsálem, Lombardia és Velence királyát, ausztriai főherceget, Toszkána és Krakkó nagyhercegét, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Krajna és Bukovina hercegét, Erdély nagyfejedelmét, Morávia őrgrófját, Alsó- és Felső-Szilézia, Modena, Párma, Auschwitz, Zator, Teschen, Friauli, Raguza és Zára hercegét, Habsburg, Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegesített grófját, Trient és Brixen hercegét, Alsó- és Felső-Lausitz, továbbá Isztria őrgrófját, Hohenems, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg grófját, a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság fővajdáját… Talán még e címsokaság birtokosa sem tudná mindet fölsorolni.
A nemzetközi látogató sokaság hangzavarától kissé védett szögletben, a Prunksaal egyik oszlopának tövében találunk néhány széket, oda kuporodunk beszélgetésre Michaela Pfundner (jobb oldali kép) asszonnyal, „Az örök császár” kurátorával, akinek oroszlánrésze volt a jubileumi kiállítás létrejöttében.
Mindjárt elöljáróban egyetértünk abban, hogy osztrákok és magyarok véleménye sok tekintetben alapvetően eltér Ferenc József megítélésében. Bármennyire igyekezett is a korabeli sajtó, a kiegyezéskori propaganda a magyarokról (is) gondoskodó apaként beállítani Ferenc Józsefet, 1848/49 emléke még évtizedek múltán is élénken élt a forradalom és szabadságharc korántsem idős, negyven-ötvenéves nemzedékében.
Aztán megegyezünk a történész asszonnyal abban, hogy megpróbálunk inkább arról beszélni, ami összeköt bennünket, de nem térünk el a tényektől, és eleve mellőzzük azt a színes-cukros, gemütlich képet, amelyet később a könyvek, a filmek, színdarabok igyekeztek sugallni-erősíteni Ausztriában és Magyarországon egyaránt.
Mi, magyarok – a forradalommal és szabadságharccal a középpontban, a jó értelemben veendő magyar nacionalista törekvések korlátozása, elfojtása okán – elsősorban a diktátorra emlékszünk történelmi tanulmányaink alapján. Csakhogy azt se feledjük, hogy éppen a kiegyezés garantálta a történelmi Magyarország létét. Ma már nem vitás ugyanis, hogy a kiegyezés nélkül a nyers nacionalizmus szétbomlasztotta volna hazánkat. A kiegyezés ugyanis teljesítette a márciusi ifjak 12 pontjában megfogalmazott követelést, az uniót Erdéllyel, megmutatta, hogy a föltörekvő polgárság csodákra képes, és emelte ki Magyarországot kelet-európai szomszédainak sorából.
A kérdésre, hogy miként hozhatott jó/rossz döntéseket egy olyan fiatalember, aki gyakorlatilag még csak nem is érettségizett, és akire zsenge férfikorában rászakadt Európa legnagyobb birodalmának minden gondja, Michaela Pfundner kurátor asszony ekként válaszol:
„Édesanyja, Zsófia főhercegnő kezdettől trónra nevelte a fiát, aki az elődje, az uralkodásra köztudottan gyenge V. Ferdinánd császár unokaöccse volt. A becsvágyó Zsófia biztos volt abban, hogy ha Ferdinánd önként vagy puccs áldozataként távozik a trónról, a férje, a császár öccse, azaz Habsburg–Lotaringiai Ferenc Károly főherceg nem lesz a birodalom ura. Szorított azért, hogy fia nagykorúságáig ne változzék a helyzet. Tudjuk, változott, jöttek a márciusi forradalmak, ám közben Ferenc József főherceg is betöltötte a 18. életévét. Zsófia, a feleség és anya céltudatosan igyekezett iskolák nélkül is uralkodóvá nevelni a fiát: nyelvekre taníttatta, aki kiválóan megtanult franciául, olaszul, lengyelül és csehül, továbbá magyarul is. A latinhoz és a göröghöz, valamint a matematikához viszont nem füllött a foga. Az államügyekbe Metternich kancellár vezette be, ő volt, aki gyakorlatilag V. Ferdinánd császár helyett uralkodott. Kamaszként heti ötven óra oktatásban részesült, miközben lovagolni is megtanult és testedzésre is kötelezte az anyja, és persze hagyományosan szigorú katolikus, vallásos szellemben kellett élnie…
– Ez utóbbival kapcsolatban megjegyezhető, hogy a felesége, a szépséges Wittelsbach Erzsébet mellett barátnőket is tartott, akikkel aligha a templomok hideg kövén imádkozott…
A kurátor asszony derűsen fogadja a közbevetést, aztán folytatja Ferenc József képzéseinek sorolásával, mondván:
– Az uralkodócsalád hagyományának megfelelően a trón várományosainak szakmát is kellett tanulniuk. Ferenc József az asztalosságot választotta. Emellett elfogadható, mi több, tehetséges módon rajzolt és festett is.
A kérdésre, hogy igaznak tartják-e Ausztriában is a nálunk széles körben ismert történetet, amely szerint a Ferenc József ellen elkövetett hétből az első merényletet a mindössze 22 éves Libényi János magyar szabósegéd azért kísérelte meg, mert állítólag a női szépséget nagyra becsülő uralkodó megrontotta a húgát?
– A kis híján halálos támadás a császár javára vált – húzza alá a kurátor asszony. – Előtte ugyanis Ferenc József korántsem számított népszerűnek, a nép nem szerette. A Kärntner-bástyán sétája közben történt Libényi-féle merényletkísérlet –amelyben az egyenruhája kemény nyakának, valamint szárnysegéde és a közelében tartózkodott henteslegény gyors fellépésének köszönhetően alig sérült meg – hatalmas rokonszenvet szerzett az uralkodónak, amelyben a korabeli sajtó is közrejátszott. Fordulópont volt ez az 1853. februári gyilkossági kísérlet Ferenc József számára, aki korántsem hasonlított a kedves és közvetlen Ferdinándra, a nép császárára, mivel a bizonytalan, arrogáns fiatalember taszította az alattvalóit. Libényit a merénylet után egy héttel fölakasztották.
– Folytassuk a császári nőügyekkel, már csak azért is, mert sokakat érdekel, miközben a regények, filmek, tévéjátékok az Erzsébet iránti lankadatlan szerelmét állítják a középpontba. Az első szerető Anna Nahowski volt…
– Igen, a mindössze 15 éves lánnyal a közismerten hajnalban kelő császár – akkor már egyébként 45 éves volt! – egy kora reggeli sétája közben futott össze. Kapcsolatuk tíz évig tartott. Anna, elkerülendő a szóbeszédet, férjhez is ment egy vasutashoz, akit „véletlenül” Bécstől messzire vezényeltek szolgálatra. A liazonnak az uralkodó vetett véget, a még csak 25 éves asszonynak tisztességes végkielégítést ajánlott; előtte még lakást is kapott a palota közelében, hogy kora reggelenként meglátogathassa a felséges szerető. Anna, aki abban az időben már a második gyermekét várta, rávette, hogy duplázzák meg az összeget. Hivatalosan nem derült ki, hogy az időnként otthon is tartózkodó vasutas férj vagy a monarchia első embere volt-e lány apja…
– A másik szeretőről ennél többet tud a világ, Katharina Schrattra, a Burgtheater színésznőjére gondolok, aki Ferenc Józsefnél is szebb kort ért meg, 1940-ben hunyt el. Igaz, hogy Erzsébet királyné szemelte ki urának az új szeretőt?
– Tudtunkkal nem, ám tudomásul vette. Ferenc József és Erzsébet szerelmi házasságot kötött, de egy idő után elhidegült egymástól, a két ember nem vált igazán partnerré, amiben a császár anyjának, a császári udvar szigorú etikettre épülő szabályrendszerének különösen nagy szerepe volt. Erzsébet, aki mindenekelőtt vidéki, semmint arisztokrata lány volt, egyre gyakrabban járta a saját útját, mígnem brutális merénylet áldozatává nem vált. Ferenc József viszont bizonyíthatóan mindvégig nagyon szerette a feleségét, gyermekei anyját. Az Erzsébetnek írt valamennyi levelében szerelmes férjként nyilvánult meg, ám bizonnyal nem azt kapta a császárnétól, amit férfiként szeretett volna.
– A szerfölött diszkrét és titoktartó Schratt Katalin barátja, bizalmasa volt Ferenc Józsefnek, aki a nem uralkodói gondokat meg tudta vele osztani. Ennek fejében a császár ajándékokkal halmozta el, még az asszony kártyaadósságait is kifizette.
– Váltsunk komolyabbra! Kurátor asszony, ön szerint milyen kép él honfitársaiban, az osztrákokban Ferenc Józsefről? Miként ítéli meg az Osztrák Köztársaság 21. századi polgára a száz éve halott császárt?
– Először is: mindig az öreg császár képe sejlik föl az emberekben. A fiatalt talán föl sem ismernék, ám azt, aki a régi szép időket személyesíti meg, nagyon is. Az érdeklődés iránta nem csökken, sőt, növekszik. Az idegenforgalom húzó személyisége, hatalmas a reklámértéke. Egyetlen Habsburg uralkodó sem annyira izgalmas a ma embere számára, mint I. Ferenc József. Még Mária Terézia emlékét, személyiségét is háttérbe szorítja. Ő volt az, aki egy hatalmas birodalmat egyben tartott…
– Miközben három háborút is elveszített – veti közbe az újságíró.
– Valóban, mert rossz katona és rossz hadvezér volt; semmit sem változtatott ezen, hogy világ életében egyenruhában járt, csak ritkán öltözött civilbe. A monarchia hadserege nem kapta meg azt az ellátást, felszerelést, amit a kor megkövetelt volna.
– Még egyszer: Ferenc József háborúkat veszített, ám a győztesek mégsem akarták fölszámolni a birodalmát. Miért?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni – mondja a kurátor asszony. – A rokoni kapcsolatok mindenképpen közrejátszottak, mindenekelőtt a német uralkodóházak esetében. Ha egy uralkodóház elesik, a dominó-effektus szerint bukhat a többi is; erősebb volt tehát a fennmaradás, a válságok túlélésének a vágya.
– Hogyan értékeli az osztrák történelem a kiegyezést a magyarokkal, amiből mi, magyarok végül is nem kevés hasznot húztunk. Netán ez politikai vereség volt Bécs, az uralkodó számára?
– Mi máig egyedülállóan különleges kapcsolatot ápolunk Magyarországgal, nagyon közel érezzük magunkhoz a magyarokat. Számunkra jelkép a k. und k. vagy a k.k. rövidítésben megbúvó fogalom, a monarchia révén évtizedekig létezett császári és királyi államforma…
– …a K. und K. a múlt évtizedekben is szerepelt a magyar–osztrák kapcsolatokban: Kreisky osztrák szocialista kancellár és Kádár magyar szocialista pártvezér meglehetősen szívélyes viszonyát jellemezte – vetette közbe a magyar újságíró.
Az interjúalany ekként folytatta:
– A mai osztrákok – talán ebben az oktatásnak is szerepe van – 1848/49-et mellőzik az osztrák–magyar kapcsolatok taglalásakor, inkább a szépet meg a kellemeset helyezik előtérbe, a jó ételeket, a szívélyes vendéglátást, Erzsébet királynőt, a számunkra is felejthetetlen Sisi és Andrássy gróf kapcsolatát, amelyet ugyancsak legendák öveznek. Lehet, hogy némelyek túlértékelik Ferenc József feleségének a szerepét a politikában. Az viszont vitathatatlan: Erzsébet látványosan és szívből szerette a magyarokat, ekként bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy férje, az egykori diktátor 1867 után hatalmas változáson ment át, magyar királlyá koronáztatta magát, megkezdődött az enyhülés, az építkezés, a föllendülés időszaka, a néhány évtizedig tartott aranykor. Általános választójoghoz jutottak a férfiak, működhetett a szociáldemokrata meg a köztársasági párt, széles spektruma volt a sajtónak, ám az uralkodót tilos volt bírálni.
Azt se feledjük, hogy a kiegyezés utáni időszak Erzsébet számára élete egyik legszebb, legboldogabb időszaka volt, nem sokkal később született meg Budán Mária Valéria főhercegnő, a császári-királyi pár „magyar gyermeke”.
– Ferenc Józsefnek az állami – vesztes háborúk – és személyes, magánéleti kudarcai ellenére megadatott a hosszú élet. Ha nem kap tüdőgyulladást, ami pár nap alatt elvitte, talán még évekig élhetett volna. A viszonylag jó egészsége tudatában gondolt-e trónutódlásra, különös tekintettel egyetlen fiúgyerekének máig tisztázatlan halála után? 
– A politika iránt különösen érdeklődő, ám attól hivatalosan távol tartott, ám jó ideje nős Rudolf főherceg végül is fiatalkorú szeretőjével, Vetsera Máriával együtt öngyilkosságot (?) követett el Mayerlingben, miközben a magyarok Rezső királyfiként is emlegették. Megjegyzendő, hogy Rudolf rövid életében számos szeretőt tartott, köztük Mizzi Kaspart. Ezt a nagyvilági prostituáltat szerette volna rávenni a közös öngyilkosságra, ám a nő nem állt kötélnek, sőt, a rendőrségen bejelentette a trónörökös szándékát. A rendőrfőnök nem hitte el, hogy Ferenc József fia potenciális öngyilkosjelölt, és nem foglalkozott az üggyel… Mi több, Rudolf felesége, Stefánia is észrevette, hogy valami nagyon nincs rendjén, kihallgatást kért a császártól, aki elhessegette az aggódó asszonyt.
– Rudolfnak máig van évtizedek óta várakozó „utóda”, gondoljunk csak a brit trónörökösre, Károlyra. Valóban politikus alkat volt, szeretett volna egyetemre járni, ám apja nem engedte, mondván, egy Habsburgnak semmi keresnivalója a köznép gyerekei között. A trónörökös ennek ellenére nem adta föl politikusi ambícióit, álnéven újságcikkeket írt, amelyekben liberális nézeteinek megfelelően a monarchia reformját vázolta, művelt polgárságot akart, kitüntetett rokonszenvvel viseltetett a birodalom szláv népei iránt, elutasította az egyház mindenhatóságát, hirdette a népfelséget. Különösen sokat tudott a gazdasági törvényszerűségekről.
– Ismereteit, elképzeléseit szerette volna megosztani a hatvan felé járó apjával is, de egyszerűen nem jutott a színe elé, pedig nagyon szívesen részt vett volna az államügyekben, a kormányzásban. Rudolf egy (ma magántulajdonban lévő) levélben látnokként leírta, hogy a monarchia nagy bajban van, nem lesz tartós a rendszer. Volt, aki azt tanácsolta neki, hogy hagyja el az országot.
– Rudolf halála után a Ferenc Ferdinánd – I. Ferenc József öccsének, Károly Lajos főhercegnek a fia – lett hivatalosan a trónörökös. Csakhogy a császár nem szívelte a fiatalembert, igyekezett a lehető legtávolabb tartani az államügyektől, a kancelláriától. Ferenc József természeténél fogva nagyon bizalmatlan ember volt, öregkorára még inkább, és az is kérdéses, hogy sikerült-e túl a nyolcvanon valamennyi jelentést, információt áttekintenie, egyáltalán: közöltek-e a császárral mindent, vagy csak szépített részjelentéseket tettek az íróasztalára.
– Ne feledjük azt se, hogy a berlini kongresszus (1878) után Ausztria engedélyt kapott Bosznia elfoglalására, amit a szerbek nagyon zokon vettek. Mindennapossá váltak az osztrákellenes villongások, fegyveres csetepaték. A részletek közismertek, és az is, hogy Ferenc Ferdinánd a titkosszolgálat figyelmeztetése ellenére feleségével együtt egy hadgyakorlat megtekintésére Szarajevóba utazott, ahol Gavrilo Princip szerb nacionalista diák mindkettőjüket lelőtte. A merénylet indokot szolgáltatott arra, hogy Ferenc József hadat üzenjen Szerbinának, és ezzel kitörjön az I. világháború, miközben jó ideje már puskaporos volt a levegő a nagyhatalmak vetélkedése miatt.
– Végezetül szeretnénk megtudni: kikkel működött együtt a kurátor asszony e gazdag emlékkiállítás megalkotásában? Voltak-e, például, magyar, vagy a valamikori monarchia más országból való segítői?
– Az örök császár című kiállítás megtervezésekor arra törekedtünk, hogy könyvtárunk a rendkívül gazdag és természetesen első kézből való, tehát abszolút hiteles kép- és dokumentumgyűjteményét hasznosítsuk. Minden, ami itt látható, saját anyag, senkitől semmit sem kértünk kölcsön. Gazdagnak mondhatók a magyar vonatkozású forrásaink is, még az irodalmiak is, tehát volt miből válogatni, sokszor fejtörést is okozott, hogy mit hagyjunk el. Bár a kiállításnak helyet adó díszterem kicsinek nem mondható, mégis gondunk volt az írásos anyagok válogatásával. Szigorúnak és hitelesnek kellett maradnunk, emellett közérthetőnek és látványosnak is. Szemezgettünk természetesen a korabeli, német nyelvű sajtóból is, közte a Magyarországon megjelent Pester Lloydból is.
– Kérdésének lényegére pedig az a válaszom, hogy kiállításainkat minden alkalommal házon belüli szakemberekkel készítjük, hiszen ők tudják a legjobban, hogy mink van és az hol található; házon kívüli csak nagy nehézségek árán tudna beilleszkedni. Ám a hiteleségre, a szakmaiságra, az elfogulatlanságra minden alkalommal kínosan ügyelünk. Egyetemes módon igyekszünk közvetíteni a tudást, jó könyvtáros módjára.
– Egyúttal engedje meg, hogy már most meghívjam az Infovilág szerkesztőségét a jövő évi Mária Terézia-kiállításunkra. Ígérem, legalább olyan izgalmas, érdekes és osztrák–magyar lesz, mint a mostani, amelyre november 27-ig várjuk a magyar látogatókat is.
Írásunk az EuroCommPR, Bécs város budapesti képviseleti irodájának segítő közreműködésével készülhetett. Köszönet érte!
