Márai pedig úgy járt, hogy „szocialisták, fehérek, vörösök, kommunisták, nácik, aztán megvadult liberális-demokrata szabadcsapatok, a megsértettek és mellőzöttek, a megkínzottak és kihagyottak, mind számon kér, mind bosszút akar, mind magáénak akar és meg akar tagadni, azt akarja, hogy esküdjek fel, s ugyanakkor lépjek spontán valamilyen alkalmi máglyára”. Lengyel, a mai közgazdász, politológus, közíró meg nem titkoltan a jelen kísértő hasonlóságai miatt hivatkozik egyszerre az ókori pretoriánusokra, a 16. századi francia filozófusra, Montaigne-re és a 20. századi magyar íróra, Máraira.

Vagy talán nem is mentegetődzik, csak ezzel is magyarázza, miért római császárokkra akarja emlékeztetni „szentségtelen” gondolataival a ma élő kicsit is vájtfülűt, amikor valóságban a témája (ez is szerepel a címoldalon) „a magyar válság és kezelése”.

Hiszen végül is kimondja a ma szinte hazaárulásnak számító kimondhatatlant. „Más elemzőkkel és publicistákkal szemben azt állítom, hogy Magyarországon nem valamiféle nemzetiszocialista vagy bolsevista totalitariánus állam, illetve horthysta vagy kádárista tekintélyelvű állam körvonalai bukkannak elő, hanem Magyarország intézményeiben és mentalitásában – politikai és gazdasági kultúrájában – keletiesedett, balkanizálódott” – írja. Sőt egy mondattal később hozzáteszi: „Tudom, hogy a nácizmus és/vagy a bolsevizmus fenyegetése sokkal félelmetesebben adható elő, mint a leromlásnak, az eltörpülésnek, az elmocsarasodásnak a bevallása, amikor magunkat inkább hasonlíthatjuk Zaporozsjehoz, Iasihoz, Kragujeváchoz vagy  Ruszéhoz”, mint a Nyugathoz.

Miért is? Mert „megint van egy miniszterelnökünk, aki napóleoni pózban Magyarország térképe előtt áll, és személyesen zár be iskolákat, húz ki kórházi ágyakat, vet ki adókat, nevel a helyes életmódra. Bejelentenek és kijelentenek. Mindenki retteg és dühös, pedig még nem történt semmi”. De már így is „újdonság, hogy nem volt még ennek az országnak ennyire tudatlan, szellemileg tompa vezetése”.

És ha ez nem elég, Lengyel László annak leírását is felvállalja: „Azt senki sem képzelte, hogy az Orbán-kormány egyesíti a Kaczynsky-féle politikai populizmust a Nyugat-ellenes gazdasági nacionalizmussal. Mi, magyarok képesek voltunk valami egészen újat kitalálni.” S hogy ez az agyszülemény, „az új magyar, súlyosan fertőző betegség a lázas gazdasági nacionalizmus és a kiütéses politikai populizmus nemcsak az országot veszélyezteti, hanem a régiót”. És teszi ezt akkor, amikor „2012-ben éppen fordulóponthoz érkezünk”, és „egy erőszakos, a nehézségeket könyörtelen visszavágásra használó könyörtelen Amerika és egy a társadalmi gondjait agresszióra váltó Oroszország, egy káoszba jutó Európai Unió forgatókönyve nem sok jóval bíztat”.

Talán végső mentségként fordul Lengyel László Széchenyi Istvánhoz. „Oh, ürítsük ki valahára, még mielőtt késő volna, az önismeret felette keserű, igaz, de nemzeti javunkra oly jótékonyan ható, sőt elkerülhetetlenül szükséges serlegét fenékig”.

Ő maga, felelős értelmiségiként – teletöltötte gondolataival a serleget…