Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be. A Modiglianiról szóló köteteken kívül valamennyi mű szerzője Henri Perruchot, francia író, műkritikus, életrajzíró, aki 1967-ben halt meg Párizsban. A regényekben nyomon követhetjük életük fordulatait és tanúi lehetünk művészetük kibontakozásának.
A Kossuth Kiadó a minap jelentette meg a sorozat első két kötetét Renoirról és Van Goghról. A két festőóriás kortárs volt, a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, alkotott, ám személyisége és talán ebből következően az élete is merőben különbözött egymástól.
Pierre-Auguste Renoir (1841–1919) derűs természet volt, és semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Jóllehet, beteges volt, és teste gyönge, a lehető legnagyobb természetességgel lett az örök nyár festője. A művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.
„Les Bastignolles-ban is remekül lehet festeni!” – kiáltott fel, amikor Gauguin elindult a világ végére. Csúfondáros megjegyzés – de Renoir igazsága rejlik a mélyén. Gauguin sorsa, amelyet az elveszített paradicsom utáni nosztalgia űzött új és új bolyongásokba, mintegy mítosszá emelkedik. Renoir, ha merőben ellentétes vonatkozásban is, ugyancsak megteremtette a maga mítoszát: Renoir önmagában hordozta a paradicsomot. Ez az oka élete rendkívüli teljességének. Egyben ez a tanulsága is.
Renoir sohasem érzett irigységet, féltékenységet, hiúságot, keserűséget, haragot, nem ismerte mindazokat az érzelmeket, amelyek az emberek boldogtalanságának legszokványosabb, kisszerű okozói. Nem ismerte az abszolútumra szomjazó lélek roppant nyugtalanságait sem, a bonyolult alkatok belső vívódását. Számára egyszerű volt minden. Derűs fölénnyel fogadta az élet viszontagságait; csakhogy ez a tény ne vezessen félre senkit: a mosoly is a bátorság egyik formája. És mindenekelőtt tudta, hogyan kell szeretni – mégpedig a lehető legtermészetesebben, teljességgel érdek nélkül. Ebben rejlik titka és példája.
Vincent Van Gogh (1853–90) a délvidéki vakító napfény szerelmese. Egész életében megszállottan festett, de a kudarcok és sorscsapások felőrölték egészségét, mígnem egyre súlyosbodó elmebaja öngyilkosságba torkollt. Mivel ő maga is sokat szenvedett, különösen megrázó erővel tudta ábrázolni az emberi szenvedést. Sok képet festett, ám életében csupán egyetlenegyet adott el – ma néhány műve minden idők legdrágább festményei közé tartozik.
Ebben a regényes életrajzban megismerhetjük tragikus sorsát, tanúi lehetünk stílusteremtő művészete kibontakozásának. A szerző szívós türelemmel felkutatott mindent, amit Vincent van Goghról tudni lehet.
De, nem érte be azzal, hogy végigolvasott és hitelesség szempontjából átvizsgált egy sereg könyvet, de közvetlenül is megismerte azokat a helyeket is, ahol Van Gogh élt – Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban –, mert úgy érezte, enélkül nem értheti meg igazán, és nem tudja megeleveníteni Van Goghot, az EMBERT.
„Mégiscsak varázslatos az élet… És akik ebben a napban nem hisznek, ugyancsak istentelenek… Fölséges meleg időnk van most … A nap – jobb híján azt kell mondanom – sárga, halvány kénsárga, aranyos citromsárga. Jaj te, de szép szín a sárga!” Vásznain is ez a szín harsog, ez önt el mindent. A sárga az ő misztikus részegségének, a föld hatalmas erőivel kötött frigyének a szimbóluma.”(Részlet a könyvből.)
A sorozat harmadik kötete, Gauguin élete augusztus 1-jén jelenik meg.