Sappadában tehát hasonló a helyzet: ha a helyiek egymás között beszélnek, bizony nem könnyű megérteni az ő furcsa németjüket, ha meg vendég érkezik, azzal olaszul társalognak.
Vendég pedig jön, és egyre több, hiszen a közösség úgy döntött, a téli-nyári turizmusból kíván megélni. Szövetséget
alakítottak a helyiek, a városka minden pénzét a fejlesztésekre fordítja. Már most is kitűnő sípályáik működnek, van
köztük fekete, piros és kezdőknek való egyaránt. Mivel a kellemes családi nyaralásról szeretnének gondoskodni az ide érkezőknek, felépítették Nevelandiát, vagyis Hóországot, ahol a legkisebbekkel is szívesen és élményszerűen foglalkoznak. Itt él Sappi, aki elszórakoztatja a kicsiket, megénekelteti, megtáncoltatja őket, buzdítja a játékokra, a korcsolyázásra, a légvárak bevételére. Ugyancsak itt lehet rálépni a varázsszőnyegként mozgó járdára, amely az autógumikra hasonlító szerkezetet és vonszolóját viszi a lesiklóhoz. A pályáknál 13 felvonó működik, emellett síiskola; jár az itthon dottónak hívott kisvonat, viszi a síelőket egyik pályától a másikig. Jövőre a két legnagyobbat is varázsszőnyeg köti össze. Lehet számtalan téli sportot űzni, vagy éppen a helyi kis kunyhókban kóstolgatni a forró, tejszínhabos bombardínót, a rummal, whiskyvel megbolondított tojáslikőrt.
A hétszázéves, 1400 lakosú település ünnepei közül kiemelkedik a farsangolás, amely közel ilyen idős múltra
tekinthet vissza. Egyszerre hasonlít és különbözik a mi mohácsi busójárásunktól: itt is álarcban vonulnak, és élnek ez idő alatt, méghozzá három, egymást követő vasárnapon. Medvebőrbe öltözve, keresztben csíkos nadrágban, övükön bronzgolyókkal, amelyekkel hatalmas lármát lehet csapni. A különbség, hogy egykor az első vasárnap a szegények, a második a parasztok, a harmadik pedig az urak karneválja volt. De a lényeg, hogy ezeken a farsangi napokon, mintegy kivetkőzve magukból, az álarc védelmében mindenki következmények nélkül mondhatja el véleményét haragosának, szidhatja a szomszédasszonyát, netán a polgármesterét, ha éppen megismeri. Bemehet bármelyik házba, kéregethet, kérhet enni például. A városka régi, hagyományos építésű belső magját benépesítik a szalmabábok, életből ellesett jeleneteken nevethetnek az arra járók, mint az emeletről a bilit ürítő asszonyság és a pórul járt ember esetén, vagy az esküvőre váró menyasszony és vőlegény fancsali ábrázatán.
A karneváli felvonulást közvetíti az olasz televízió, jönnek belföldi és német, osztrák vendégek, hogy kipróbálják az itteni kulináris finomságokat, a sokfajta sajtot, az osztrák és olasz konyha együttes hatását vegyítő ételeket. Ilyenkor a 18 helyi szálloda hagyományos sappadai ételsorokkal várja a vendégeket. A karnevál utolsó hétfője a „zabálóhétfő”, amikor a maszkosok végigjárják Sappada házait, megtréfálva mindenkit. A befejező esemény a „rossz szerda”, amelyik valószínűleg a kijózanodás nehéz pillanatairól kapta nevét.
Az itteni népművészeknek, mint Pierfrancesco Solero fafaragónak biztos jövedelem a karnevál – mindenki igyekszik minden évben új álarcot viselni, nehogy valaki megbosszulja az előző évi huncutságát.
Néhány magyar utazási iroda már felfedezte ezt a télen-nyáron vonzó kis települést, jönnek is magyar turisták, síelők, kirándulók. A szálláskínálat széleskörű, van pályaszállás, a hegycsúcson menedékház, ahol magyar gyökerű fiatalasszony és szakács férje látja el a vendégeket, háromcsillagos szállodák sora. Az utóbbiak között több olyan, amelyik bárhol elérné a négy csillagot, ám így kevesebb adót kell fizetnie, és telt házzal üzemel.