Az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal adatai szerint 2009-ben 887-en, 2010-ben 1111-en kérték meg a külhoni munkavállaláshoz szükséges dokumentumot. Ilyen szempontból 2010 a fordulat éve: többen távoztak, mint ahány orvost a magyar orvosegyetemek képeztek abban az évben. Természetesen számosan nyugdíjba vonultak, és halottai is voltak a hivatásnak.
A következmény közismert: területenként eltérő arányú, de összességében abszolút orvoshiány alakult ki – területenként eltérő ellátási struktúrával, ellátási kapacitásokkal, eltérő mértékű, de abszolút ellátási hiánnyal.
A Szövetség az Egészségügyért – Magyar Kórházak- és Rendelőintézetek Szövetsége véleménye szerint a Semmelweis-terv és a benne közzétett „nagytérségi ellátási modell” – amely az országot nyolc–tíz, egyenként 1–1,1 millió lakosú területi integrációs egységre osztja –, legnagyobb hibája, hogy nem a betegek/állampolgárok, hanem az őket ellátók, tehát orvosok, egészségügyi dolgozók szempontjai dominálnak. A tervezet nem az egészségügy működésének gazdasági és területi racionalizálását tűzi ki célul, hanem az egészségügyi tevékenységre fordítható, eleve korlátozott költségek közigazgatási rendszerbe nem illeszkedő területekre történő felosztásában lát perspektívát. Ekként a Semmelweis-terv nem az egészségügyi ellátás optimális és gazdaságos működtetéséhez szükséges feltétel-rendszert alakítja ki, hanem a források és kapacitások jelenlegi hiányát osztja újra.
Egy friss statisztikai adat szerint tavaly a magyar lakosság halálozása három százalékkal emelkedett, magyarán: ennyivel többen haltak meg, mint az előző évben. Azt csak remélni lehet, hogy ez nincs összefüggésben az orvoshiánnyal és a várólistákkal.
