Olivier Assayas-t nem először jelölték a cannes-i Arany Pálma-díjra: a Sils Maria felhőit megelőzően a Tiszta, a Démoni szerető, az Érzelmek útvesztői is közelében volt annak, hogy elnyerje, továbbá a Május után Velencében kapott Arany Oroszlán jelölést, és 2012-ben elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, a Carlos című alkotását pedig az Európa Fődíj legjobb rendezői jelölése fémjelzi. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a jövőre 60 esztendős francia filmrendezőt és forgatókönyvírót igencsak jegyzik Európa filmes köreiben, méghozzá korántsem a kommersz kategóriában.
Mielőtt magára a filmre rátérnék, célszerű néhány háttér-információval megismerkedni. Sils Maria egy Sils-tóparti üdülőhely a Svájci-Alpokban, az Engadin-völgyben. Nietzsche is többször megfordult ott, ahol extázis járta át. Nem messze onnan van Maloja. A nagyon szerencsések kora ősszel tanúi lehetnek annak a speciális felhőjelenségnek, amint a Maloja furcsa „kígyója” bekúszik a hegyek közül az Engadin-völgybe. Ez a rettegett jelenség, amely általában a rossz időt jelzi, akkor fordul elő, amikor az olaszországi tavak felől felszálló nedves légtömegek felhőt alkotnak, ami aztán a Maloja-hágó felé veszi az útját. Hosszan elnyúlik, egyre növekszik, majd végül beúszik a völgybe a Sils Maria és a Silvaplana felett, egészen St. Moritzig. Kora délután kikerülhetetlenül újabb, az Engadin-völgyre jellemző időjárási jelenség köszönt be, a Maloja-szél. Ez a légáramlat szintén fejtörést okoz a meteorológusoknak. A völgyben ugyanis általában nappal keletkezik szél, ez azonban éjszakai szél, vagy még inkább fordított szél.
A mozi hajnalán, 1924-ben Arnold Fanck, a hegyi filmezés egyik úttörője filmre vette a Maloja furcsa felhőjelenségét (Das Wolkenphänomen von Maloja). Az eredeti negatív hossza 14 perc 30 másodperc, de ma már csak két azonos, 9 perces nitrokópia létezik – az egyiket Ausztriában, a másikat pedig Svájcban őrzik. (Ebből is láthatunk részletet a játékfilmben.) „A hegycsúcsok, a felhők és a szél itt absztrakt módon keverednek, aminek eredményeképpen élő klasszikus kínai festmény születik. A fekete-fehér, ma már csak kopott, karcos formában létező felvétel az emléke annak, ami talán lehetett volna, amelyre pedig az idő rávéste önmagát. Mégis, a tőlük minket elválasztó szűrők ellenére (vagy nekik köszönhetően), nyugtalanítóan átérződik valami bensőséges és titokzatos igazság ezekben a terekben. Valami távoli szubjektivitáson keresztül tárulkoznak fel nekünk közel egy évszázad távlatából. Nem ez-e a művészet pontos folyamata, mely egyetlen pillantáson keresztül teremti újra a világot, és amely ugyanannyit vesz el, mint amennyit megmutat, miközben válogatás nélkül vet fényt a láthatóra és a láthatatlanra?” – írja Olivier Assayas a maga filmje kapcsán.
Akkor hát próbáljuk megközelíteni magát a filmet!
Maria Enders (Juliette Binoche) a nemzetközi karrierje csúcsán álló színésznő Valentine-nel, az asszisztensével (Kristen Stewart) Svájcba, Zürichbe utazik egy díjátadóra, és egyúttal szeretne találkozni Wilhelm Melchior (1935–2010) íróval, akinek „Maloja kígyó” című darabja 20 évvel ezelőtt híressé tette őt. Útközben kiderül, hogy az író váratlanul meghalt. Mariát a díjátadón felkérik, hogy 20 év után vállaljon ismét szerepet a „Maloja kígyó” újrarendezett változatában, csakhogy akkor Sigrid, a csábító fiatal lány szerepét játszotta, aki lefegyverzi, majd végül öngyilkosságba hajszolja a főnökét, Helenát, ám neki ezúttal a másik, idősebb nő, az érzelmileg védtelen, elcsábított Helena szerepét kellene eljátszania. Mariát ez megviseli, de hezitálás után igent mond az ambiciózus fiatal rendezőnek, és Valentine társaságában Sils Maria hegyei közé – az Alpok eldugott szegletébe – utazik szöveget próbálni. Itt az író özvegyétől azt is megtudja, hogy férje halálos betegsége miatt öngyilkos lett fenn a hegyekben. Eközben Sigrid szerepét egy fiatal hollywoodi celeb sztárocskára, Jo-Ann Ellisre (Chloë Grace Moretz) bízzák, aki előszeretettel vonzza a botrányt. Maria hirtelen a tükör másik oldalán találja magát, szemtől szemben egy kétesen vonzó leszbikus nővel, aki – lényegében – a saját, meg nem állapodott képmása. A színésznő és asszisztense a szövegtanulási folyamat alatt együtt fedezik fel a Wilhelm Melchior által megalkotott figurák gazdagságát és összetettségét – olyan karakterekét, akik még húsz év elteltével sem tárták fel minden titkukat. A szavak, amelyeket az írók leírnak, amelyeket a színészek megtanulnak és kimondanak, és amelyeknek a nézők hagyják, hogy bennük rezonáljanak, semmi mást nem hívnak elő, mint azokat a kérdéseket, amelyeket mindnyájan naponta felteszünk magunknak a belső monológjaink során.
Maria Enders is kénytelen szembenézni saját fiatalkori énjével és szerepével, ami vissza már sosem jön, az idő múlásával, a maga emlékeivel, a múltjában gyökerező fájó érzelmeivel. De a megváltozott világgal is, amelyben neki a régi szemével, de az új helyzetében kell szembesülnie, ahol lehetőségei beszűkültek. Miközben ő a Maloja-kígyó jelenséget figyeli, a világot más szemmel látó Valentie titokzatosan eltűnik mellőle, helyébe egy új asszisztensnő lép, az egykori rajongó pályatárs is egyre zabolátlanabbul építi a maga karrierjét.
A Sils Maria felhői az emberi kapcsolatok sokszínűségét, bonyolultságát, kegyetlenségét és az öregedéssel szembenéző sikeres színésznők visszafordíthatatlan nehézségeit mutatja be intellektuálisan összetett kérdésfelvetésekben, ezért befogadásáért a nézőnek is „meg kell dolgozni”. A színésznő-asszisztensnő viszonya azért is érdekes, mert egy idő után szinte egybemosódik a színdarabbeli két szerep a valóságéval. Később, mikor a rendező belevág olyan témákba is, mint a celebek megítélése, vagy a felhőjelenség elemzése, még bonyolultabbá válik a film szövete, de akik szeretik az elvont, mély érzelmeket boncolgató alkotásokat, azoknak nagy élvezetet fog nyújtani ez a művészfilm.
Különösen azért, mert a francia Juliette Binoche belülről építkező és kifelé sugárzó színészi lénye itt igazi intellektuális szerepformálást mutat, és mellette az amerikai Kristen Stewart megannyi kétes értékű filmszerepe után végre bebizonyíthatja, mennyire jó színész ő valójában! Kettejüknél annak ellenére nagyon jól működik a kémia, hogy annyira más alkatok, más világból valók. Chloë Grace Moretz ismét más levegőt hoz a játékba, de teljesítményét tekintve ő is nagyon jó rendezői színészvezetésről tanúskodik.
Yorick Le Saux operatőri munkája nagy érzékenységgel, néha festőiséggel követi a belső dráma képi megjelenítését és környezetét, amelybe izgalmasan illeszkednek Arnold Franck archív filmjének fekete-fehér kockái is. A vágói munkáért Marion Monniert illeti dicséret.
A Cirko Film által forgalmazott filmet a Cirko Gejzir 20,30 órai kezdetű elővetítésein már karácsonytól meg lehet nézni, egyébként hivatalosan január 1-jétől látható a mozikban. Értelmiségieknek szeretettel ajánlom.
