Gyermekként mindig egy kis faluban töltöttem a vakációt, anyám rokonsága, köztük nagyapám között. Nagyapám az első világháborúba fiatal házasként ment, aztán Isonzónál hagyta a bal lábát és vele a megálmodott jövőjét. Mankóval a hóna alatt jött vissza, kárpótlásként két hold földet kapott, világéletében szégyellte, amiért mással műveltette. Egy ócska székben ült reggeltől estig, abba rejtette rokkantságát. Egykori komái eleinte hívták a kocsmába, de miután az öreg nem ment, elmaradtak az invitálások, aztán a barátságok is.

Engem, a Pestről érkezőt mindig örömmel fogadott. Csak felnőttként jöttem rá, hogy nemcsak unokáját, hanem a hallgatóját is köszöntötte bennem. Nagyapám maga volt a történelem: kalanddal, áldozattal, szenvedéssel, de a megszokott környezetében nem hősnek, csak egy rokkant öregembernek tartották.

Mindenki ismerte, unta a történeteit, amikor mesélni kezdett, az első mondatok után otthagyták. Én egy ideig figyelmesen hallgattam, de amikor már tudtam, hogy melyik dombon voltak a taljánok, figyelmeztettem, hogy tata, ez ismétlés. Ekkor lett az addiginál is keserűbb. Néhány hónap múlva halt meg, vitte magával a történelmét, szegény emberként sirattuk, mert a gazdagságát vele együtt temettük.

Gyanítom, mindenütt élnek a múltjukat gyémántként fényesítő, esetleg a gyökereiket szándékosan szaggató emberek. És vannak nagyik, akik ha térdükre ültetik az unokát, nem a meséskönyvet nyitják ki. Az esetleges számvetésre, a tükörbe nézésre késztet a Sóvirág című előadás. Egy színpadi beszélgetés. Egy csaknem meghatározatlan műfajú táncot, jogát, prózát ötvöző produkció. Két nő majdnem kétórás, szünet nélküli ismerkedése a másikkal. Sok mindent mondanak, mondhatnak magukról, tehetik, mert a másik mindig figyelmes. Egy történelmi dráma, és egy hétköznapi sors találkozása ez, és a felfedezésé, hogy érdekesek vagyunk, hogy létünkből adódik a szépség, az izgalom.

Sóvirág az előadás címadója. Egy őshonos, főként Debrecen környékén előforduló növény, nagyon lassan szárad, szinte megkövesedik, hogy sokáig őrizhesse formáját. Sóvirág maga az egyik főszereplő is. Fahidi Éva Auschwitz-Birkenau túlélője. Jó hét évtizeddel ezelőtt 20 perc alatt veszítette el a családját, ötven (!) hozzátartozóját és a haját. Ma 90 éves, de fiatalokat megszégyenítő módon táncol, és mosolyog. Elvitte egy vonat, de a másik hazahozta. Él, mert mindig élni akart. És sokáig haragudott az édesanyjára, mert ő olyan könnyen megadta magát.

A másik főszereplő Cuhorka Emese. Táncos, feleség. Szép, fiatal, erős. Látszólag más karakter, más világ. Aztán kiderül, hogy hasonlítanak egymásra. Mindketten tudják, mi a dolguk e földön. Felpróbálva még a ruhájuk is passzol.  Egyébként gyakorlott szereplők. Éva memoárszerzőként, Emese táncosként találkozik a közönséggel. Évát Németországban is megbecsülik, Berlinben a haláltáborok felszabadulásának 70. évfordulóján ő emlékezett. Emese a Tünet Együttes frontembere, a kortárs művészet határainak örökös tágítója.

A Sóvirág egyszerre színházi produkció, és múltidézés. A nézők a szereplőket látják, de valahol belül, újra és újra megszólítják eltávozott szeretteiket.

Én a nagyapámhoz beszéltem…

Szereplők: Cuhorka Emese, Fahidi Éva

Rendező: Szabó Réka

Dramaturg: Peer Krisztián, Zsigó Anna

Fény: Szirtes Attila

Támogatók: NKA, EMMI

Az előadás együttműködő partnere a Vígszínház.