# Professzor úr, milyen a fogadtatása, a szakmai visszhangja a 196 stilisztikai szakfogalmat 596 oldalon magyarázó Alakzatlexikonnak?
– Röviden szólva először is a nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti és néprajzi folyóiratok közül a legrangosabbak mind ismertették, és az irodalmiak is – ez utóbbi egyáltalán nem kis dolog – jó véleménnyel voltak róla. Még a Helsinkiben megjelenő (német nyelvű) Finnisch-Ugrische Forschungen is nagyon kedvező recenziót hozott róla. Továbbá a művet közvetlenül használók: a kutatók, a középiskolai tanárok és egyetemi hallgatók – már akikkel szót ejtettem róla – szintén kedvezően nyilatkoztak.
# Van-e magyar előzménye, és hogyan készült az Alakzatlexikon?
– Magyar előzménye valójában nincs. Az alakzatokról persze régóta sokan és sokat írtak. Kisebb idevágó gyűjtemények jelentek is meg, de átfogó, tudománytörténeti hátterű, viszonylagos teljességre törekvő ilyen összeállításként – mondhatnánk: nagylexikonként – magyar vonatkozásban ez a lexikon az első.
Efféle terjedelmes munkát csak jól szervezett csoport tud elvégezni. Stíluskutató csoportunknak – amely az Alakzatlexikont megalkotta – története van. Ott kezdem, hogy 1970-ben az ELTE két magyar nyelvészeti tanszékének a stilisztikát oktató tanáraiból a csoport – mondhatjuk – első változatát, mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai stilisztikaoktatás megalapozottabbá tétele céljából hoztam létre. Hamarosan tagként jelentkeztek azonban a Nyelvtudományi Intézet, a Pedagógiai Főiskola, később pedig a vidéki egyetemek és főiskolák stilisztikával foglalkozó tanárai is. Akkor már túlléptünk az oktatási anyagon, a stíluselemzés különböző módjaival és a 19–20. század fordulójának, valamint a 20. század elejének stílusirányzataival foglalkoztunk.
A résztvevők egyes értekezéseken kívül egy közös tanulmánykötetet is megjelentettek. Közben a stilisztika – az ún. funkcionális stilisztika – tekintélyt szerzett magának: szinte tódultak köréje a PhD-sek is. Úgyhogy a 2004-i VII. nemzetközi magyar nyelvtudományi kongresszusra (a címe ez volt: A magyar nyelv kutatása) már két szekciót kellett szervezni a sikeres stilisztikai előadások számára.
Az immár harmincnál is népesebb csoport a kilencvenes évek második felében határozta el, hogy a továbbiakban a mindennapi beszédben és a szépirodalomban egyaránt fontos szerepet betöltő alakzatokkal kíván foglalkozni – egy terjedelmesebb ilyen lexikont megjelentetendő. A havonként pontosan megrendezett, szigorúan megszervezett üléseken így sikerült végül is megszerkeszteni a lexikont és az OTKA támogatásával 2008-ban közzétenni.
# Magának a stilisztikának az elmúlt évszázadban, sőt a múlt évtizedekben is többször változott a nyelvészeten belül a súlya. Elérte napjainkra az őt megillető méltó helyet?
– Mint már röviden jeleztem, 2010-re a stilisztika – bár köztes tudomány a nyelvészet és az irodalomtudomány között – a nyelvtudományon belül megbecsült diszciplínává vált: nemcsak jeles tanulmányok, sőt könyvek láttak napvilágot a témaköréből, hanem jól megszerkesztett tankönyvek alapján tanították a középiskolákban. Ezután, de már a kilencvenes évek elejétől hatni kezdett a kognitív nyelvtudomány, nyelvszemlélet, és később megjelentek az első megismerés jellegű stilisztikai tanulmányok is. A Stíluskutató csoport az Alakzatlexikon megjelenése után is folytatja munkáját, de természetesen megismeréstudományi szemlélettel. A régi csoportból négyen-öten részt is vesznek benne, a régi csoport azonban kialakult szemléletével, szokásrendjével együtt – sokunk felett eljárt az idő! – valójában megszűnt. Nyilvánvalóan idő kell hozzá, míg a stilisztika új művelői kidolgozzák részleteiben is a kognitív jellegű teljes stilisztikát, aztán kiképezik erre a magyartanárokat, és végül ilyen felépítésű iskolai tankönyvek is íródnak. Érthető tehát, hogy 2008 után a stilisztika iránti érdeklődés, bizony, megcsappant. Bizonyos értelemben – véleményem szerint – „fenyegeti” az egyébként előrelépést jelentő pragmatika is. Úgy látom, hogy ez az irányzat más diszciplínák mellett a stilisztikát is „elnyelni” látszik. Ez önmagában nem lenne baj, de félő, hogy a kommunikációnak igen fontos eleme, a stílus kicsúszik a témaköréből.
# Kik voltak azok a nyelvészek és irodalmárok, akikkel szívesen dolgozott együtt a professzor úr az elmúlt több mint fél évszázadban?
– Mind nyelvészt, mind irodalmárt sokat felsorolhatnék – kezdve mesteremmel, Bárczi Gézával, Balázs Jánossal –, de csak a stilisztikánál, sőt az Alakzatlexikonnál maradva a következőket említem meg a teljesség igénye nélkül: Fábián Pál, Szabó Zoltán (kolozsvári professzor), Bencze Lóránt, Kocsány Piroska, Nagy L. János, Szikszainé Nagy Irma és felsorolhatnám az Alakzatlexikonnak szinte a teljes szerzőgárdáját.
# Az időben nagyot ugorva vissza, mikor dőlt el, hogy Szathmári Istvánból nyelvész lesz?
– Valójában a Debreceni Egyetemen, 1945-ben, elsőéves koromban, amikor magyar–francia–német szakosként Bárczi Géza professzorhoz „szegődtem”. A nyelvészeti szeminárium és könyvtár második otthonommá vált. Egyébként az alapvizsga letétele után a Népnyelvkutató Intézet díjtalan gyakornoka lettem, és hozzátartoztam a Bárczi professzor köré gyűlt néhány hasonló társamhoz, akinek a professzor úr, például, külön franciaórákat is tartott, ahol Anatole France-t, Marcel Pagnolt és másokat olvastunk.
# Miként gondol vissza professzor úr a szülőföldjéről és a szülői házból hozott nyelvre és nyelvi világképre?
– A derűs, tréfára hajló, finom stílusárnyalatokat is kifejezni tudó, érdekes hanglejtésű nyelvjárásomat természetesen nagyon szerettem és szeretem, és ma is beszélem, ha alkalmam van rá. A szülői házból, az elemi iskolából és a gimnáziumból a tisztességet, a munka szeretetét, a másik ember megbecsülését hoztam magammal.
# Egyetemi tanulmányai idején kik voltak azok az oktatók, akik meghatározó módon hatottak a professzor úrra?
– Mindenekelőtt Bárczi Géza és a Debreceni Egyetemen Papp István és Benigny Gyula (tudniilik az ottani Református Tanárképzőnek is tagja voltam, és ők ott adtak elő), majd Budapesten Pais Dezső,Balázs János, és még sorolhatnám tovább.
# Hosszú egyetemi tanári pályáján mit tapasztalt, professzor úr, változott a bölcsészhallgatóknak a tudományhoz való hozzáállása az évtizedek alatt?
– Igen, változott. Talán a mai – sok tekintetben zavaros – világ hatására csökkent bennük a tudományok iránti tisztelet, de csökkent a szorgalom, a munka becsülete is. És elfelejtették a „tanulást”, azt, hogy bizonyos meghatározásokat, egy-egy nyelvi jelenség stb. osztályait, fajtáit nem elég megérteni, hanem pontosan meg kell tanulni. Egyébként a mai hallgatók nem tehetségtelenebbek az elődeiknél.
# Hogy látja, mi szükséges a sikeres tudóspályához? Ötletgazdaság, türelem, nagy pontosság, a szakirodalomban való jártasság vagy valami más?
– A tehetség nélkülözhetetlen. De szükség van nagy akarásra, szorgalomra, kitartásra és hitre.
# Min dolgozik napjainkban, professzor úr?
– A nyolcadik évtized vége felé járván, bizony, fáradékony lettem. Számos elgondolt, elkezdett tervem marad kidolgozatlanul, például a 18. század nyelvi élete; Szenczi Molnár Albert, TótfalusiKis Miklós, illetve Mikes életrajza/munkássága; a magyar nyelvtudomány története stb. Viszont a Magyar Nyelvtudományi Társaság százéves történetét – amelynek a feldolgozására a társaság vezetősége felkért – még szeretném befejezni.
# Kedves professzor úr! Köszönöm a beszélgetést.
