Kövér Laci bácsi – mint mondja – „pszichésen kicsit nehezen viseli ezt a fajta bezártságot”, vagy – ahogy más helyen teszi közüggyé pszichoterápiájának részét képező mélylélektani naplójának egyes fejezeteit –„nagyon hiányzik a lélekápolást is jelentő testmozgás lehetősége”. (A nyitó kép forrása: nepszava.hu)
Így aztán egyre világosabbá válik, hogy a hiányzó testmozgás pszichésen csak nagy nehézségekkel feldolgozható és frusztráltsághoz vezető állapotában miért asszociál Laci bácsi a nőkre, s a testmozgás hiányából fakadó elfojtott libidóját projektálva, miért válik szánalmának tárgyává mindenki, „akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik.” Habár problematikus lehet egy még élő személy pszichoterápiás naplójának nyilvánossá tétele, de ezt most Laci bácsi saját maga tette meg, szabad akaratából, s beszámíthatóságának a nagyközönség számára már jó ideje ugyancsak maga által nyilvánvalóvá tett és egyre nagyobb aggodalomra okot adó mentális helyzetéből.
A pszichoanalitikus szappanopera folytatódik. Laci bácsi ma „szabad-ötletek jegyzékeinek” naplójából vett újabb asszociációival ajándékozta meg az elmekórtani állapotát mély empátiával figyelő és azért egy emberként nyugtalankodó ország népességét. Előbb rutinfixációjának megszokott tárgyát, a „világméretű hálózatot” emlegette fel, hogy aztán íziben rátérjen a „mások által megtermelt értékeken élősködő” spekulánsra (élősködő!), az „országokat, társadalmakat meglopó és azokat tönkretevő”, „kitartottjain keresztül nemzetközi intézményeket illegitim módon befolyásoló, „beteges módon” szeretetre vágyó, „a láthatatlan hatalmi gépezetnek, a világban jelen lévő úgynevezett mélyállamnak a neki szánt szerepet alakító figurájára.” Miután a pszichoanalitikus terápia első ülésének lejegyzett anyagát szépen visszamondta, s magspintomográfia nélkül is láthatóvá tette agyi aktivitását, rögtön áttért egyre halványuló emlékezetének homályában megbúvó régi és kedves olvasmányélményeinek nosztalgikus felidézésére, s azok aktualizálására. Egyszeriben veretes német gótbetűs sorok hullámzottak tekintete előtt, valamely bölcseknek tulajdonított jegyzőkönyvek, egy székesfehérvári püspök sokak számára máig irányt szabó okfejtései, egy landsbergi fogságban írott, s nagy karriert befutott alapmű, a magyar parlament által megszavazott törvények, egy néhai nemzetvezető bizonyos körökben klasszikusnak számító oeuvre-je, sok-sok szöveg, amelyek koronként mutattak rá arra, hogy a regnáló hatalom szemében éppen ki nem része a nemzetnek, ki az, aki élősködőként, s a „láthatatlan háttérhatalom” kitartottjaként, „beteges módon” a nemzetet meglopja, tönkreteszi, vagyis az, akivel szemben, a nemzeti érdekek okán, nem lehet sok mindent tenni, legtöbbször csak egyet. Laci bácsiból a mai napon ez szakadt fel: „A magyarországi balliberális ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő szándékosan téves információikra, rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata.”
Én még emlékszem arra, amikor 1990-ben Jeszenszky Géza – a fenti gondolatfutamhoz képest pöttömnyi gyerekeknek Moha bácsi szelíd módján dünnyögve fejtegette a parlamentben azt, hogy „a mi kormánykoalíciónk pártjai jóval hitelesebben képviselik a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja”, amire a teljes ellenzék, köztük az akkori Kövér László pont azt tette, amit kellett: undorodva és mély megvetéssel szépen kiballagott a teremből, s – konkrétan tudom – egy-egy familiáris helyet megjelölve, hogy a szónok hova tervezze a következő utazását. És felötlik bennem Kövér László 1992-ből, amikor az elhíresült Csurka-dolgozatról, amely mára már egy Kövér Laci bácsi felolvasó estjén avíttsága okán a kellő atmoszférát megalapozó előhangként sem csendülhetne fel, az alábbiakban szögezte le lakonikus véleményét: „Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait, amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom.”
Foglaljuk össze Laci bácsi legfőbb mondanivalóját: tehát a nemzetidegen, a nemzet romlásán dolgozó, beteges ellenzék a nemzetidegen szavazóinak jóvoltából, mint élősködő, idegen test ül a parlamentben.
És lefogadom: a mostani ellenzék nem fog kivonulni még három percre sem, legalább a büféig, aztán vissza, s nem fogja azt az anatómiai pontot kijelölni, amely a legméltóbb tartózkodási helye lehetne a testmozgás hiányában amúgy is a nőkre szánalommal tekintő Laci bácsi legnagyobb örömére, s amelyet az egykori kivonulók, köztük talán maga Kövér László is felemlegetett.
Én akkor most megteszem, tegeződve, ahogy a kilencvenes évek elején még szót váltottunk egymással: igen, pont arra a helyre baktass el Kövér László, de minél előbb!