„A lentről jött ember” – Vágó Rita szívet-agyat együtt megmozgató grafikáival illusztrálva – egy több, mint fél évszázados újságírói, közéleti pálya gyökereit, hátterét rajzolja fel, többségében egyes szám első személyben. Amit elénk tár, az részben a magyar író-újságírás legszebb hagyományait felidéző sajtótárcák sora a bulvárosodás és „internetizmus” (tisztelet a kivételnek) ízlésromboló és nyelvrontó világában; részben pedig nálunk manapság sajnos ritkaságszámba menő „mesélős” novella.
Zömmel régmúlt időkről szól valamennyi – és éppen ezért oly’ megrendítő. Olvasásuk közben újra és újra azzal a döbbenetes kérdéssel szembesülünk: hányan kénytelenek felcseperedni ma (is) olyan vagy még gyalázatosabb körülmények között Magyarországon, mint ahogyan köztünk élő tanúként, az immár 80-on túl járó szerzőnk a maga gyermekéveit leélte? És ami még ennél is súlyosabb: van-e egyáltalán esélyük a mimai Gáborárváinknak a LENT szégyenletes mélységeiből, el- és feljutni az embernek járó, emberhez méltó, életbe?
Miközben 2013 végét lapozzuk a naptárban.
Mikről értesülünk a két világháború közötti idők manapság oly sűrűn idillikusnak feltüntetett korában félárvaként világra jött, gyorsan teljes árvaságba zuhant, lelenc- és falusi cselédsorban az életbe mégis csak belekapaszkodó krónikás egyszerre könnyeztetően derűs és mosolyogtatóan szomorkás írásaiból?
Emlékezésre érdemes, az utókort emlékezésre kötelező mondatokat idézek. Fogantatásának előzménye, hogy szülei „több kilométert gyalogoltak” az egykori Pesten, mert „túlságosan drága volt a villamos”, kiscselédként megkezdett árvaságában pedig „a jászolvég volt a hálószobája”, ahol „éjszakánként – a jószág csendes kérődzése közben – édesanyát álmodott magának ott a jászolban”. S a kegyetlenségig rideg gazdaasszony „valami hibát mindig talált a rám bízottak elvégzésében. Pofon járt, ha este nem elég jóllakottan hajtottam haza a mezőről a teheneket vagy a malacokat”. Így hát „kevés napot úsztam meg pofon nélkül”.
Tudjuk, mert tudnunk kell, nem csupán ennek egyetlen kis Gábornak volt az a sorsa, hogy „a gazdáék nem valami bőven mérték a kosztot. Nyáridőben, amikor az udvarnak árnyat adó hatalmas eperfán már sárgállottak a gyűszűnyire is megnőtt mézédes eperszemek, gyakran előfordult, hogy ebéd vagy vacsora gyanánt egy szelet kenyeret nyomott a kezembe a gazdaasszony”. Vagy azt sem. Amikor büntetésből elmaradt a szokásos vacsorahívó „Hé, te, itt a kosztod!” Törvény volt, hogy kiscselédnek a konyhába nem volt bejárása, „a küszöb előtt kellett megállnom, ha hívtak”.
Ilyen körülmények között kellett megtanulnia, hogy „éhes szájnak minden táplálék jólesik”. De ami még ennél is fontosabb, hogy „jót csak jóért, tiszteletet csak tiszteletért, becsülést csak becsülésért kap az ember másoktól”.
Innen, a lent legaljáról, indult szerzőnk felfelé: megkerült majd hirtelen meghalt apával, váratlanul felbukkant kishúggal, majd keserű-örvendetes sorsfordulók sorozatán át bonyolult felnőttséggel, zsurnaliszta-szerelem, hivatással, saját családdal. S lett az élete olyan, mint oly sokunké az elmúlt, kacskaringós évtizedekben.
Erről szólnak a könyvlapok. Gyakran mintha Móricz Zsigmond és – mostanság méltatlanul ritkán hallott nevek, kevésbé olvasott írók, Veres Péter,Szabó Pálkincses szavai, tanító gondolatai és hitelesen kort rajzoló alakjai is visszaköszönnének rajtuk keresztül.
Szathmári Gábor hozzájuk csatlakozva, egy zavaros világ még zavarosabb értékrendjével csatázva, igaz tanulságként summázva sugallja: minden ember annyit ér – amennyire ember.
Értékes ajándék ez a könyv mai olvasó számára – a tegnapokat mai szemmel, a mát tegnapi szemmel néző szerzőtől, az Esti Hírlap, a Népszava egykori rangos újságírójától, „A lentről jött ember”-től.