A rendszerváltozás utáni „új reformkorban” akár köztársasági elnök lehetett volna belőle: egy felmérés szerint ugyanis Széchenyi a magyar történelem egyik legnépszerűbb alakja. Élete, munkássága a 21. században is követendő.

A legendás nemzedék kiemelkedő koponyája nélkül alighanem teljesen másként alakul a modernizálódó Magyarország sorsa. Ezzel ő maga is tisztában volt, ám érzékeny idegrendszere rossz bizonyítványt állított ki saját tevékenységéről. Úgy vélte, hogy az ő nyughatatlan kezdeményezései szabadították ki a forradalom szellemét a palackból, ami végül a szabadságharc bukásába és az elnyomó Bach-korszakba torkollott. Ezért is vetett véget életének (vagy meggyilkolták?) a bécs-döblingi tébolydában.

A fiatalon szépírói ambíciókkal is rendelkező Széchenyi rengeteg levelet írt, ezek egy részét talán el sem küldte a címzettnek. Már évekkel ezelőtt kézbe vehettünk ezekből az írásokból összeállított köteteket, ám ezek a művek ma már legfeljebb könyvtárakban hozzáférhetők. Nem szólva arról, hogy a legnagyobb magyar főként németül írt. Mint Oplatka András az „Ezt köztünk! Isten áldja!” előszavában írja: neki és munkatársainak elfogadhatatlannak látszott, hogy magyar nyelven ne legyenek hozzáférhetőek Széchenyi levelei azoknak, akiket a történelmi múlt és a nagy államférfi személye érdekel. Másrészt viszont egy teljes kiadás elkészítése megvalósíthatatlannak bizonyult volna. Ezért szorítkoztak a szerkesztők 260 levél kiválogatására, amely azonban jól megvilágítja a gróf életének valamennyi szakaszát, politikai törekvéseit, gazdasági és kulturális műveit. Emellett az olvasó árnyalt képet kap a magánemberről is.

Nagy felkészültséget követelt a fordítói, szerkesztői munka, hiszen az évek múlásával Széchenyi már nem irodalmi igénnyel vetette papírra sorait, hanem állandó időzavarral küszködve, többnyire kapkodva írta leveleit. Nyomon követhető az az alapvető szándéka, hogy megszervezze vállalkozásai kivitelezését, meggyőzze kortársait reformelképzeléseiről, híveket toborozzon az ügyeknek. Egyebek mellett a Tudós Társaság (a későbbi Tudományos Akadémia) létrehozásához, a Duna hajózhatóvá tételéhez, a pesti Lánchíd és a budai alagút megépítéséhez. (Érdekes adalék, hogy Széchenyi már akkor egyesített fővárosról, Budapestről beszél, amikor erre sokaknak még nem állt rá a nyelve.)

Az 1848-i forradalom kitörése után azt fejtegette titkárának, hogy az ő „lassú politikájával” szemben „Kossuth egy kártyára tett mindent”, s ha több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy … én biz azt hiszem: lesz még a magyarul valami, s pedig sok!” (Vajon ma hogyan vélekednék, ha körülnézne az országban?)

A levelek stílusa olykor igencsak veretes, barokkosan burjánzó, különösen, ha céljai érdekében a szerzőnek támogatást kellett keresnie az udvar magas rangú képviselőinél. De tudott nagyon személyesen, vagy érzelmesen is írni, ha szíve választottjához, vagy barátaihoz írt. Csorba László professzor, Széchenyi-kutató szerint a levelezésből megismerhetjük a kor valamennyi alapkérdését, például egyén, közösség és állam viszonyát, a sajátos közép-európai sorsot, vagy éppen Széchenyi személyiségének folyamatos önértelmezését, úgyszólván élveboncolását.

A nagy magyar intelmei közül sok ma is megszívelendő (lenne). Például az ifjú Zichy Gézának írt feddése: „Tisztességes embernek semmit, még egy gombostűt sem szabad ellopnia!”

Nagy munkát végeztek a kötet összeállítói, hiszen három forrást is át kellett nézniük: az Akadémiai Könyvtár, az Országos Levéltár anyagát és a Széchenyi-hagyatékot. Minden idegen nyelvű levelet újrafordítottak, mert a korábbi magyarításokba számos hiba csúszott. Azért sem volt könnyű dolguk, mert Széchenyi egy-egy levelét francia, angol, vagy latin kifejezésekkel tűzdelte meg, nem szólva arról, hogy az eredeti kézirat olykor igencsak nehezen olvasható.

„Sokan idézik, de kevesen követik Széchenyit” – hangzott el a mintegy 600 oldalas válogatáskötet bemutatóján. Arról is beszélt Fodor Pál (itt meghallgatható, tessék kattintani!), a kiadványt megjelentető Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főigazgatója, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szívügyének tekintette a levelek megjelentetését, hiszen ezek alapján is nyomon követhetjük: miként alakult meg a tudós társaság Széchenyi István pénzügyi támogatásával, s milyen harcokat kellett vívnia az 1849 utáni években a bécsi udvarral.