Forrás: huppa.hu Azt kell mondanom, hogy a Caracasban történt szombati események alaposan zavarba hozták a világot, mely képtelen napirendre térni a történtek felett. Gyakorlatilag annyiféle vélemény kering Maduro bukásáról, ahány felhasználója van a közösségi oldalaknak és a derék polgárok már egymás gyalázásánál tartanak – nem haboznának akár ölre menni is véleményükért, hiszen lássuk be: egyebük sincs, ez az egyetlen tulajdonuk.

A nézeteltérést az okozza, amit én Asszád-effektusnak hívnék, bár ezer más neve is lehetne. Arról van szó, hogy megbukott a zsarnok, és emiatt az úri közönség azt méltóztatik képzelni, miszerint az érintett ország történetében ennek alkalmából húznak egy vastag vonalat, és mostantól kezdve eljött a szabadság, egyenlőség, testvériség, minden másként lesz és mindenki megjavul, az országból politikai okokból elmenekült személyeket pedig azonnal haza lehet (és kell) toloncolni, hiszen náluk otthon most már kolbászból van a kerítés és nem csak a bőség kosarából vehet mindenki egyaránt, nem csak a jognak asztalánál lehet általánosan helyet foglalni, de a szellem napvilága is ragyog minden ház ablakán.

Ez az általam ismert történelem folyamán még soha nem következett be. Szíria esetében főleg nem, de máshol sem: a zsarnokokbukása ugyan elengedhetetlen, de többnyire nem vezet az általános társadalmi helyzet látványos és azonnal javulásához.
Jelen helyzetben ezt senki sem látja be: azt, aki Maduro bukását ünnepli, trumpizmussal vádolják, azt, aki gyászolja, a zsarnok iránti szimpátiával, még a puszta tények leírásával is szerezhet magának rosszakarót a sajtómunkás, hiszen az ügyben már dübörög is Moszkva dezinformációs hadteste… a magyarázatokon sokat csavar az olajmezők megléte is, az meg főleg, hogy kinek a kezébe fognak kerülni. De a legnagyobb baj mindenképpen az, hogy filmeken és meséken szocializálódtunk, és ezekben a Jó mindig győz, a Rossz mindig veszít, és a végén mindenki boldogan él, míg meg nem hal.

Persze, hogy nem tudjuk hova tenni ezt a mostani mesét, amiben egyszerűen nincsenek jók. Ebben minden mesehős negatív. Jelen írásomban megpróbálom legalább azt elmagyarázni, mi történt és most mi a helyzet, hogy ennek alapján ki-ki megformálhassa saját véleményét. Forrásaim a The New York Times és a The Washington Post, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Az elmúlt hónapokban Donald Trump elnök a legnagyobb amerikai armadát vonultatta fel a Karib-tengeren az 1989-es panamai invázió óta. A flotta túl nagy erőt képviselt néhány feltételezett droghajó felrobbantásához – de ahhoz nem lett volna elég, hogy lerohanják a közel 30 millió lakosú Venezuelát. Most már tudjuk, hogy mire volt jó ez a haditengerészeti erődemonstráció. Az amerikai hajóhad tökéletes méretű volt egy kommandós rajtaütéshez, amelynek célja Nicolás Maduro venezuelai elnök elfogása volt.

Az amerikai hadsereghez tartozó Delta Force pontosan ezt hajtotta végre a sötétség leple alatt szombaton, kora reggel egy merész és briliáns hadműveletben, amely ismét megmutatta, hogy miért az amerikai különleges műveletek parancsnoksága és az amerikai hírszerzés a legjobb a világon.

Egy ellenséges katonákkal teli nagy külföldi fővárosban végrehajtott amerikai különleges műveleti rajtaütés könnyen balul sülhet el, ahogyan az 1993-as szomáliai „Black Hawk Down” fiaskó esetében is történt. Ez a hadművelet komoly politikai kárt okozott Bill Clinton elnöknek, és Les Aspin védelmi miniszter bukásához vezetett. Trumpnak acélidegekre lehetett szüksége ahhoz, hogy zöld utat adjon az akciónak.* Mivel a rajtaütés látszólag óraműpontossággal zajlott, Trump győzelmi tort ülhetett Mar-a-Lago-i klubjában tartott szombati sajtótájékoztatóján.

Fogalmazzunk úgy: pedig nem épp az acélidegeiről híres. Maduro nem volt terroristavezér, és nem jelentett közvetlen fenyegetést az Egyesült Államokra, annak ellenére, hogy a washingtoni kormányzat „drogterroristának” próbálta megbélyegezni. De aljas, véreskezű despota volt, aki nemcsak korrupcióban és kábítószer-kereskedelemben, hanem az emberi jogok irtózatos megsértéseinek sorozatában is vétkes volt. Nem szabad könnyeket hullatni amiatt, hogy egyes bűnei miatt bíróság elé kerül az Egyesült Államokban. A rajtaütés azonban nehéz és nyugtalanító kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy miért hajtották végre a műveletet, és milyen következményekkel jár majd.

Itt kell választ adnom arra az állításra, mely tegnap óta állandóan szembejön a közösségi oldalon: nem, Madurót nem azért állítják amerikai bíróság elé, mert zsarnok volt, hanem kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt. Tehát annak az érvelésnek, miszerint „ne Amerika döntse el, ki zsarnok és ki nem az” máris kiesett a tengelye. Az Amerikai Egyesült Államok azt azért eldöntheti, kit vádol drogkereskedelemmel és drogkartell fenntartásával. Az megint más kérdés, hogy a törvényes út az lett volna, ha kikényszerítik Maduro kiadatását és nem rúgják szét ehelyett fél Caracast. A történteket Ronald Reagan elnök 1983-as grenadai inváziójához és George H.W. Bush elnök 1989-es panamai inváziójához hasonlítják, melyek során az amerikai csapatok korábban latin-amerikai vezetőket buktattak meg. A nagy különbség azonban az, hogy az amerikai csapatok mindkét esetben megszállták az egész országot, ezzel téve lehetővé a demokratikus átmenetet.

Venezuelában ehhez képest az amerikai csapatok egy gyors rajtaütést hajtottak végre. Ez a rezsim lefejezése volt, nem pedig rendszerváltás. Mar-a-Lago-i sajtótájékoztatóján Trump azt mondta, „Mi fogjuk irányítani az országot addig, amíg biztonságos, megfelelő és megfontolt átmenetet nem tudunk végrehajtani”. Miről beszélt? Semmiféle jel nem utal arra, hogy az amerikai csapatok Venezuela megszállására készülnének. Ha megkísérelnének egy ilyen hadműveletet, az könnyen kudarcba fulladhatna, akárcsak az Egyesült Államok iraki inváziója, és megszegné Trump ismételt ígéreteit, miszerint nem vesz részt „nemzetépítésben”. Maduro nem volt magányos gyilkos. Egy nagy elnyomó apparátus élén állt, amely magában foglalta a hadsereget, a nemzeti gárdát, a nemzeti rendőrséget, a hírszerző szolgálatot és egy kolumbiai gerillacsoportot, az ELN-t is. Ezeknek az erőknek mindegyike sértetlen maradt az amerikai rajtaütés után is. Ugyancsak a helyén maradt Maduro számos kulcsfontosságú embere, köztük a védelmi és a belügyminiszter, akik vastagon belekeveredtek bűncselekményeibe.

Miért jut nekem erről az 1989-es, ellopott romániai forradalom az eszembe? Nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy átadják a hatalmat a María Corina Machado által vezetett demokratikus ellenzéknek, aki nemrég hagyta el az országot, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. Edmundo González, akiről széles körben úgy vélték, hogy megnyerte a 2024-es manipulált elnökválasztást, szintén elhagyta az országot. Szombaton Trump lekezelően beszélt Machadóról, és azt mondta, hogy Marco Rubio külügyminiszter Maduro személyesen kiválasztott alelnökével, Delcy Rodríguezzel tárgyal.

Lám csak, működik a romániai hasonlat: az előző rendszer egyik vezetőjéből lesz az új államfő. Ezek szerint az „Iliescu” nevet spanyolul úgy ejtik, hogy „Rodríguez”. Lássuk csak, kit is tisztelhetünk ennek a hölgynek a személyében. Delcy Rodríguez többek között azért imponált a Trump-adminisztrációnak, mert vaskézzel irányította Venezuela kulcsfontosságú olajiparát. A tárgyalásokban részt vevő személyek elmondták, hogy a közvetítők meggyőzték a kormányt arról, miszerint ő megvédi és támogatja a jövőbeni amerikai energetikai beruházásokat az országban. „Hosszú ideje figyelem a karrierjét, így van némi fogalmam arról, hogy ki ő és mit akar” – mondta egy magas rangú amerikai illetékes, Rodríguez asszonyra utalva. Majd hozzátette: „Nem állítom, hogy ő a végleges megoldás az ország problémáira, de mindenképpen olyan valaki, akiről úgy gondoljuk, hogy sokkal professzionálisabb szinten tudunk vele együtt dolgozni, mint ahogyan arra Maduróval valaha is képesek voltunk.” Könnyű választás lehetett. Trump soha nem szívlelte a venezuelai ellenzéki vezetőt, María Corina Machadót, aki 2024-ben győztes elnökválasztási kampányt szervezett, és ezért idén megkapta a Nobel-békedíjat. Trump újraválasztása óta Machado asszony mindent megtett, hogy a kedvében járjon: „a szabadság bajnokának” nevezte őt, visszhangozta az Egyesült Államokban elkövetett választási csalásokról szóló állításait, és még a békedíját is neki ajánlotta.

Naná, hogy a Nobel után Machado nem kaphat semmit Trumptól: elvette, elnyerte előle a Drágaszágot! Annak örüljön, hogy – egyelőre még – nem toloncolták ki. Hiába. Szombaton Trump azt mondta, hogy elfogadja Rodríguez asszonyt következő vezetőként, azt mondván, hogy Machado asszonyból hiányzik a Venezuela kormányzásához szükséges „tisztelet”. Az amerikai tisztségviselők azt mondják, hogy Rodríguez asszony ideiglenes kormányával való kapcsolatuk azon fog alapulni, hogy az képes lesz-e az ő szabályaik szerint játszani, hozzátéve, hogy fenntartják a jogot további katonai lépések megtételére, ha nem tartja tiszteletben az Egyesült Államok érdekeit. Annak ellenére, hogy Rodríguez asszony nyilvánosan elítélte a támadást, egy magas rangú amerikai illetékes azt nyilatkozta, hogy még túl korai lenne következtetéseket levonni arról, hogy milyen lesz a hozzáállása, és hogy a kormányzat továbbra is optimista azzal kapcsolatban, hogy együtt tudnak vele dolgozni. Mindenesetre Rodríguez asszony személyében a Trump-kormányzat egy olyan rezsim vezetőjét bízná meg a kormányzással, amelyet rendszeresen illegitimnek bélyegzett, miközben magára hagyná Machado asszonyt.

Ez Trumpot a legkevésbé sem zavarná. Venezuelát annál inkább, de mióta szólhat bele az az ország, vagy bármelyik másik a saját sorsába? Az sem teljesen világos, hogy Rodriguez egyáltalán hajlandó-e eljátszani a rá osztott szerepet. Esti televíziós beszédében jogellenes invázióval vádolta az Egyesült Államokat, és azt állította, hogy továbbra is Maduro maradt Venezuela legitim vezetője.
Érdekes lenne esetleg egy Moszkva-barát kiugrás a washingtoni aranykalitkából, de erre azért ne számítsunk. Ő egyébként egy marxista gerilla lánya. A kedves papa egy amerikai üzletember elrablásával szerzett a maga idejében némi kétes hírnevet. Tanulmányait részben Franciaországban végezte, ahol munkajogra szakosodott. Középszintű kormányzati tisztségeket töltött be Maduro elődje, Hugo Chávez kormányában, mielőtt idősebb bátyja, Jorge Rodríguez segítségével, aki végül Maduro vezető politikai stratégája lett, magasabb pozícióba került. Rodríguez asszonynak sikerült stabilizálnia a venezuelai gazdaságot a válság évei után, és lassan, de folyamatosan megnövelte az ország olajtermelését a szigorodó amerikai szankciók dacára is, amiért még néhány amerikai tisztségviselő is elismerően nyilatkozott róla.

Mi tehát a terv, ha van ilyen egyáltalán, a Maduro bukása utáni „másnapra”? A Maduro-rezsim meghagyása egy új és engedelmesebb vezetővel az élén? A korábban Edmundo Gonzálezre szavazó venezuelaiak aligha ezt akarják, és ez felveti a kérdést, hogy Trump miért lépett akcióba egyáltalán. George W. Bush iraki vagy Barack Obama líbiai intervenciójával ellentétben Trump nem a demokrácia vagy az emberi jogok helyzetének támogatásával indokolta az akciót. Szombaton Trump Maduro kábítószer-kereskedelemben való bűnrészességére összpontosított. De alig egy hónappal ezelőtt Trump kegyelmet adott Juan Orlando Hernándeznek, Honduras korábbi elnökének, akit hasonló, kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos bűncselekmények miatt bíróság elé állítottak és elítéltek egy amerikai bíróságon.

Nemrégiben Trump másként indokolta az intézkedést. A közösségi médiában azt írta, hogy szeretné, ha Venezuela visszaadná „az Amerikai Egyesült Államoknak az összes olajat, földet és egyéb vagyontárgyat, amelyet korábban elloptak tőlünk”. Ez kitaláció – Venezuela 1976-ban államosította olajmezőit, de sok más ország is megtette ugyanezt korábban, Szaúd-Arábiától Oroszországig. (Ennél sokkal vitatottabb volt Hugo Chávez 2007-es rendelete, amely szerint a közös vállalatokban részt vevő külföldi olajvállalatoknak többségi részesedést kell átadniuk a venezuelai állami olajvállalatnak.) Ez azonban azt sugallja, hogy Trump nem arra összpontosít, hogy elhozza Venezuelának a szabadságot, hanem inkább arra, hogy hozzáférést szerezzen a világ legnagyobb olajtartalékaihoz.

*Itt emeli fel a mutatóujját oktatóan az összes Bibó István-i értelemben vett „hamis realista” és „túlfeszült lényeglátó” a politikus csizmadiákról már nem is szólva. Hogy ugyanis „a lényeg az olaj”. Igen, az. Csak nem úgy, ahogyan ők gondolják. Trump valószínűleg nem utasítaná el az olajbevételt, hiszen neki az Isten pénze sem elég, de meg tetszenek feledkezni egy fontos körülményről. Éspedig arról, hogy a venezuelai olaj fő vásárlója a szankciók kivetése óta Kína. Mármost ha Peking elől elzárják az olajcsapot, akkor csak Oroszországtól vásárolhatnak több és még több naftát: de Kínának nem lesz kedve a mostaninál sokkal többet fizetni az oroszoknak ezért, tehát ellentétben Orbán Viktor egocentrikus-haszonelvű reakciójával, mely szerint ő olajár-emelkedésre számít és harcba is száll ellene, a világpiacon le fog esni az olaj ára. Kína úgyis a zsebében tartja az orosz gazdaságot, rákényszerítheti az árcsökkentésre is: tehát az várható, hogy az árak csökkenését, amit ez a világpolitikai folyamat okoz majd, a magyar kormánypropaganda Orbánnak fogja tulajdonítani.

És valóban, a szombati sajtótájékoztatón Trump megesküdött, hogy több amerikai olajvállalat fog visszatérni Venezuelába. (A Chevron már most is végez fúrásokat ott.) A probléma az, hogy bármilyen új venezuelai vezetés gyorsan elveszítené legitimitását, ha hagyná, hogy a természeti erőforrásait az amerikaiak kifosszák.

Miként George W. Bush az iraki invázió után, Trump is kiélvezte szombaton a dicsőség pillanatát. De ha valamit megtanultunk az elmúlt évtizedekben, akkor az az, hogy sokkal könnyebb megdönteni a zsarnokokat, mint utána stabil és biztonságos társadalmakat építeni. A történelem végső ítélete Trump hadműveletéről a Maduro utáni Venezuela sorsán fog alapulni, és az USA-nak, annak ellenére, amit Trump az ország irányításáról mondott, csak korlátozott befolyása lehet arra, hogy meghatározza az ország sorsát.
Itt tartunk most, kérem. Venezuelában nem forradalom, nem rendszerváltás és nem is háború zajlik, hanem vezetőváltás.
Ennek tudatában tessenek veszekedni és kígyót-békát kiáltozni egymásra nyilvánosan, a közösségi oldalakon.
Ebben a mesében nincsenek jó fiúk és lányok, ebben csak rosszak vannak. Ezt azért ne feledjük torzsalkodás közben. https://www.facebook.com/huppahu