Nem szokásom, nem is ildomos panaszkodni valamely vállalt feladat miatt (különösen, ha nem is kötelező), de nem akarom elhallgatni, hogy gondot okozott, mit írjak erről a könyvről. Ugyanis nem vagyok a témájának tudósa, tehát a bő négy évtizede elmenekült, majd négy éve hazaköltözött Szelényi Iván könyvének szakmai megítélésére nem vállalkozom, noha annak rangját, súlyát az is jelzi, hogy a könyv bemutatóján olyan kaliberű tudósok méltatták, mint Csaba László, Kolosi Tamás, Voszka Éva, a fülszövegben pedig még Ferge Zsuzsa és Szalai Erzsébet is.
Amiről talán hitelesen szólhatok, az az olvasói élmény. Például annak az indoklása, hogy ezt a könyvet miért nem tudtam szinte le se tenni, ha nem is úgy, mint valami regényt. Nem utolsó sorban a stílusa miatt. Nemcsak és nem is főként energikus szövegének, hanem tudósi mentalitásának a stílusa miatt. Szelényi Iván nagyon tudatosan vállalja ezt: „Én 76 évesen is kitartok az irónia, s főként az önirónia… módszere mellett, ebben valószínűleg magamra maradtam” – írja.Más helyen élesebben, s akár vitatható általánosítással lép tovább: „Azt gondoltam – s gondolom, hadd mondjam megint sarkosan –, ha valami unalmas, az igaz sem lehet. A ciki-szociológia dolga, hogy elgondolkoztasson, s nem az, hogy elmondja az igazságot (közel vagyok ahhoz a Polányi Mihály-féle felfogáshoz, hogy csak ’személyes igazságok’ vannak, a nagybetűs igazság nem létezik – legalábbis az emberi, társadalmi kapcsolatok világában.) Ez saját munkásságom – sok más között – egyik sérülékeny pontja.” Aztán a már nem élő, kiváló tudós, Andorka Rudolf egyik őrá vonatkozó mondatát idézi: „Iván megint előáll egy elegáns elmélettel, amiről majd megint bebizonyosodik, hogy nem igaz” – majd hozzáteszi: „Rudi ugyan nem volt szórakoztató szociológus, de okos ember volt. Az én munkásságom valóban ilyenre sikerült.”
Munkássága, sikere igen jelentékeny állomásait felsorolni itt nincs hely, elég talán annyi, hogy az amerikai UCLA-n és a Yale-en éppúgy tanított, mint a Corvinuson vagy a CEU-n, a Magyar Szociológiai Társaságnak elnöke, az Amerikai Szociológiai Társaságnak alelnöke volt, tanított Ausztráliában, egy firenzei egyetem díszdoktora, Budapest díszpolgára, Széchenyi-díjas, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, tudományos műveinek (talán a)többségét angol nyelven írta, sok nyelvre lefordították. A világon a legismertebb magyar tudósok egyike.
Amióta ismét Budapesten él, 25-30 tanulmányt írt magyar nyelven, közülük 14-et választott be a könyvébe. A szociológia múltjáról, jelenéről, módszertani problémáiról, az értelmiség és a társadalomkutatás helyzetéről, a társadalmi egyenlőtlenségekről vagy a járadék ismét nagyon aktuális témájáról széleskörű tudományos kutatásain nyugvó, eredeti megállapításokat tesz, új nézőpontokat talál. Annyira nyilvánvaló, hogy felesleges megjegyezni: a tudományos elméleteknek, a legfrissebb hazai és világpolitikai történéseknek, illetve tendenciáknak is lenyűgözően elmélyült ismerője. Jellemző, hogy bár a tőke és a vagyon, illetve a profit mint járadék körüli tudományos vitában erőteljesen állást foglal, de már könyve bevezetőjében kijelenti: „Hadd… bízzam az olvasóra ennek a kötetnek az átböngészése után a döntést, egyetért-e velem…” Vagyis az ő ciki-szociológiának nevezett módszerének jellegzetessége a szüntelen kérdezés. De hát nem ezt művelte-e Szókratész is meglehetős eredményességgel? Nem a mindhalálig csillapíthatatlan miértekben gondolkodó és működő ember-e, akitől új eredmények várhatók? Attól, aki a legkeményebb miérteket önmagának teszi fel, s akinek éppen az az egyik legfőbb tudományos teljesítménye, hogy jól, pontosan tudja a kérdéseit feltenni?
Szelényi Iván vállalt és ismert kreativitása azt is eredményezi, hogy a szó legjobb értelmében „nem hagyja békén” a gondolkodásra képes, de olykor talán kritikai gyengélkedésre hajlamos embert. Az értő olvasót, persze, akit nem csak esetleges saját kényelmessége nyomaszt, hanem a környező világ is, amely mind kevésbé érti, hogy mekkora szükség volna a kritikai társadalomtudomány folyamatos létrehozására és támogatására. „…[É]n nem vállalnám, hogy a hatalmon lévőknek legyek fülbesúgója” – mondja Szelényi, aki az előző rendszerben megjárta a Gyorskocsi utcát, aki a Konrád Györggyel közösen írt, világhírű könyvét abszolút illegalitásban – például egy csobánkai plébános segítségével – írta, rejtegette, majd menekítette külföldre. Tehát itt idézett mondata mindenféle hatalommal való viszonyára, illetve az értelmiségi szerep vállalásának mindenkori jellegére és korlátaira vonatkozik. Az ő előadásában ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor számtalan konkrét, kritikai észrevételt fogalmaz meg a mindenkori politikai világról, különös tekintettel a mairól, a címbe is beillesztett illiberalizmusról, amely távolról sem magyar jelenség csupán.
Könyvének, tanulmányainak szerkezetén is látszik hatalmas előadói rutinja: a többé-kevésbé közismert fogalmakat is – még a velük kapcsolatos gondolatok-viták tárgyalása előtt – megmagyarázza, értelmezi. Anélkül persze, hogy ez iskolás, lexikonos hangulatú okításnak tűnhetnék. A könyv olvasmányosságát azzal is fokozza, hogy akár a legelmélyültebb fejtegetések, sőt már-már elvontságok közepette is előhozakodik egy-egy szórakoztató anekdotával, bon mot-val. Ha még hozzáveszem mindazokat a roppant találó, mert olykor kemény kritikai észrevételeket, amelyekkel a mai hazai közéletet illeti, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy az e tárgyban felelősséget érző, nyitott szellemiségű állampolgárokat nagyon is érdekelheti a könyv. Annál is inkább, mert Szelényi Iván nem a napi politikai publicisztika olykor silány, felszínes modorában, hanem a tudós elkötelezettségével, rendszerteremtő hajlamával, összefüggések iránti érzékenységével, a valóság legújabb történései, tendenciái iránti fogékonyságával, a pontos megfogalmazások képességével szól közös dolgainkról.
Amikor kérdez valamit, abban is rejlik állásfoglalás, és minden álláspontja tartalmaz kérdést is. Az olvasó az általa keltett szellemi örvénylésben örömmel keresi a választ – vele együtt. Csaba László ezt így fogalmazza meg a könyv fülszövegén: „Szól ez a kötet közgazdásznak és szociológusnak, orvosnak és tanárnak, mindenkinek, aki a közügyek iránt annak ellenére sem veszítette el érdeklődését, hogy erre száz oka lett volna.”
Szelényi Iván: Tanulmányok az illiberális posztkommunista kapitalizmusról, 2014–2018 / Corvina Kiadó, Budapest, 2019 / 262 oldal
(A könyvismertető elsőként itt jelent meg.)