A világ szerelmi kultúrtörténete – megérdemelten, vagy sem – a franciákat az élre sorolja. Tagadhatatlan: a szerelemnek az udvarlás mikéntjétől a szeretkezés sokféleségéig terjedő folyamatát – az általános közvélekedés szerint – Európában talán a franciák írták le, ábrázolták, sőt gyakorolják eleddig a legnyíltabb, legtermészetesebb és legváltozatosabb módon, ehhez azonban volna még pár szava más nemzetek fiainak, sőt maguknak a francia nőknek is.
Emmanuel Mouret gondolati világát is leginkább ez a téma köti le, amit bizonyítanak eddigi – Csak egy csók vagy a Kényeztess! című – romantikus vígjátékai is. Azt azonban túlzásnak érzem, hogy ez a film “a szerelem művészetéről” szólna, inkább csak azon csipkelődik, moralizál, hogy a nők azt is túlbonyolítják, amit egyébként nem kéne. Ne várjon hát senki Káma Szútra tanfolyami bemutatót, vagy De Sade-féle libertinus orgiát, még csak csiklandósan rafinált nőhódítási tanácsadót sem, itt egyszerűen arról van szó, hogy fiatalabb és kevésbé fiatal nők szeretnék kissé változatosabbá tenni a párkapcsolatukat, és ha ezt már elhatározták, akkor valójában miért nem teszik meg?
Az, hogy a nők sokféle hozzáállásáról szeretnek epizódokból összeállított filmet készíteni az alkotók, már régi hagyomány: gondoljunk csak olyan kiváló opusokra, mint „A francia nő és a szerelem”, „Az olasznő és a szerelem”, vagya MagyarTelevízióban Bárány Tamás elbeszélései alapján vetített „Férfiak mesélik”, „Asszonyok mesélik” szkeccsfilmekre. Ezek általában epizódok laza egymásutánban. Mouret ezt azzal bonyolítja, hogy a lényegében nem zár le egy-egy önálló történetet, hanem egymásba folyatja, montázsolja őket az egész film folyamatában, sőt bizonyos szereplők ismerősökként több helyen is felbukkannak. Ettől némiképp zavar támad a néző tudatában, hogy akkor most ki kihez tartozik és kivel akar kavarni éppen, különösen hogy a francia színészek sem igazán ismertek számunkra, ezért egyénítésük is nehezebb.
„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó” – vallja és mesélteti narrátorával Mouret, és ezt bizonyítandó egy zeneszerzővel indítja a történetet, akinek bár sok nő fordult meg az ágyában, mindig a „nagy Ő” dallamot várja felcsendülni, mígnem egy magányos erdei hangulatban véli felismerni a pillanatot. Csakhogy a zeneszerző halálos beteg, így aztán a forgatókönyv kiírja őt a továbbiakból.
Ez különösen azért zavaró, mert ugyanabban az erdőben két nő is mászkál: a párkapcsolatban élő Zóé (Pascale Arbillot) arról győzködi a könyvárus szingli barátnőjét, Isabelle-t (Julie Depardieu), mennyire nem egészséges, hogy az már egy éve nem szexelt senkivel, ezért liberális hozzáállással felajánlja az élettársa szolgálatait az elhanyagolt barátnőnek. Az ember azt hihetné, hogy összeakadnak a zeneszerzővel, de nem, mert az közben meghalt, tehát a barátnő pasijával kell(ene) összejönni!
Egy másik epizódban egy fiatal pár tagjaiban felvetődik, hogy esetleg elmulasztanak valamit a fogadott monogámia közben. Ezt a nő (Elodie Navarre) nyíltan be is vallja, aztán aszerint, hogy párja éppen féltékeny, vagy engedékeny napját éli-e, megbeszéli a Brazíliába készülő munkatársával (akit történetesen a rendező alakít), hogy oké, vagy lemondja, hogy nem oké a kért szexrandi. Csak amikor kiderül, hogy a munkatárs marad, mert szerelmes belé, akkor már nem akarja a kalandot, nem is történik semmi, de azért azt hazudja a párjának, hogy minden rendben megtörtént, mire a párja is azt hazudja, hogy neki is megvolt a munkatársnőjével a revánsként beígért kalandja – miközben valójában mindketten csak az utcákat rótták.
Egy következő történetecskében a boldog kapcsolatban élő idősödő Emmanuelle-re (Ariane Ascaride) jön rá a félre lépés kényszere, és mivel párja annyira megértő, hogy ezt elfogadja és így sem akarja, hogy végleg elköltözzék, együtt folytatják tovább. Aztán van két lakásszomszéd, ahol a nő (Frédérique Bel) egy lezárult kapcsolata után kalandra vágyik, ebbe a facér férfi (François Cluzet) is boldogan belemegy, de a nő heteken át annyi mesterkélt kifogást vonultat fel, hogy az egészet megette a fene.
Az utolsó epizódban Amelie (Judith Godréche) azzal játssza ki könyvárus barátja (Laurent Stocker) szerelmi ostromát, hogy egy garniszálló teljesen elsötétített szobájába beszél meg vele randit, de maga helyett az erdőben megismert könyvárus szingli Isabelle-t (Julie Depardieu) küldi el. (A középkor óta divat ez a személycserés elem a szerelmi irodalomban.) Ők jól összejönnek, de világosban fel sem ismerik egymást, sőt nem is rokonszenveznek egymással, mígnem egyik alkalommal akaratukon kívül felgyullad a villany.
Tessék mondani, ezekben az epizódokban hol van a szerelem művészete? Nem inkább a kapcsolatok és döntések agyonbonyolításáról szólnak a történetek? Mouret történetfüzére témájában kicsit Woody Allen-szerű, amennyiben mindkettőjüknél a párkapcsolatok és azok frusztrációi, a harmonikusságukat zavaró neurózisok jönnek elő, és a legfőbb humorforrás is ez a „magunkon nevetünk” csetlés-botlás az érzelmek és tettek között. Mouret legrokonszenvesebb vonása, hogy modern nyíltsággal és őszinte természetességgel beszél a monogámiából való kitörés vágyáról és megvalósítási nehézségeiről – e tekintetben pedig inkább „nőcis” filmet alkot. Egy férfi mindig kevesebbet problémázik a kapcsolatok kitágításának lehetősége előtt.
A film romantikus vonalát erősíti, hogy a rendező fontos szerepet szán a zenének (Frédéric Norel és klasszikusok), és Laurent Desmet operatőr szép felvételeinek, főként az erdőkben. A szereplők profi színvonalon teszik a dolgukat, de különösebb alakítással egyikük sem emelkedik ki a sorból. A feliratos vetítés a forgalmazó részéről ez esetben sajnos még inkább fokozza a néző bizonytalanságát, hogy most éppen kiről és miről van szó, de ezt is túl lehet élni, és legalább némileg távol tartja a kiskamaszokat is a film megtekintésétől. Női magazinok olvasói, valamint férfitársaim, lássátok: ilyen bonyolultak a nők, és ilyen ma a világ szerelmi lenyomata!
