A misebort sem ők isszák, tisztán meg nem láthatnak, a hivatásos közvetítők, a papok úgy himbálják a füstölőt, mint éjszaka a háztetők macskái a farkukat.
Eddig jól megvoltunk egymással, a Jóisten meg én, az unikum, a konyak, a pálinka drót nélküli telefonként működött, az üzenetek átjöttek, egy kis alvás, pihenés után, másnap már szórhattam is szét őket. Gondot az sem okozott, hogy a mindenkori pápák, hívószámmal a nevük előtt, néha eltévesztették a címzést, a lényegen ez nem változtatott, ugyanannak a feladónak a küldeményeit kézbesítettük.
Az alkohol oldja az ellentmondásokat, egyébként sem hittem soha, hogy a Jóisten rám vagy Matolcsy felebarátomra gondolt, amikor az önmegtartóztatást erényként hirdette. Az sem zavart, amikor a reverendás postások földire fordították az égi gondolatokat, megmondva, hogy mikor, kire kell szavazni. Elfogadtam, hogy a távolság olykor torzít, tessék csak visszaemlékezni, Orbán próféta migránsokat, nyilvánosságot, alkotmányosságot pártoló szavai mivé lettek, a kimondásukat követő sok-sok esztendőben.
Mostanában foszladozik kapcsolatunk meghittsége. Beszélgetünk, de már többen vagyunk a vonalban. A Jóisten még szeret, de nem engem nevez a fiának. Mintha királyok érkeznének: Gáspár, Menyhért, Boldizsár, az elsőt már köszönthetjük, a püspöki kar talán a kézcsókra is felkészült.
Mi, hívők, hamarosan egy százaléknyi kétség nélkül, tehetjük azt, amit a Jóisten elvár tőlünk: szeretettel adózunk…
