Olyan korban nőttem fel, amikor Mindszentyről, ha beszéltek, csak negatívumok formájában és irányítottan. Leginkább csak azt tudtam, hogy 1956-ban bemenekült az Egyesült Államok Szabadság téri nagykövetségére, évekig élt ott, nem mozdult, és már az amerikaiaknak is kezdett elege lenni belőle, míg valahogy kimenekítették. A kép persze inkább negatív volt, semmint objektív.
Nem vagyok templomjáró, így Mindszenty (Péhm) József élete a puszta emberi sajnálaton túl nem különösebben foglalkoztatott, még a rendszerváltás után sem, amikor újból előkerült a neve, főleg katolikus körökben. Lám, Pozsgai Zsoltot megelőzően Koltay Gábor dokumentumfilmjét láthatta, aki látta, úgy hogy a téma- és címkavarodásból támadhat is némi zavar a nézők fejében.
Pozsgai darabja egy fikcióra épül: Jávor Pál és Mindszenty József egy cellában ül Sopronkőhidán, és a színész megpróbálja mefisztói módon megkísérteni a papot mind az eddig eltelt történelmi események szembesítésével, mind a háború utáni sors előrevetítésével. A fikció ott kezdődik, hogy ez a két személyiség, bár mindketten megjárták a hírhedt börtönt, sosem találkozott, nem is érintkezett egymással. (Mielőtt egyesek történelmi tényként kapnák fel a felfedezést.) Ez persze nem baj, a dráma ezt a dramaturgiai csavart megengedi.
Szóval végigszaladunk a történelmen, a zalaegerszegi rendőrkapitánytól Szálasi Ferencen, Rákosi Mátyáson, Péter
Gáboron keresztül (valamennyi szerepet ifj. Jászai László játssza remekül), ahol mindenki a maga módján megpróbálja lebeszélni a papot az esztergomi székről, még a pápa is (Kautzky Armand egyik figurája), de Mindszenty mindüknek nemet mond, mint Péter, a „kőszikla”. A néző „brechti” elidegenítése több módon is folyik:
Kautzky Armand nem is próbál hasonlítani a snájdig Járvorra, a jeleneteket mindvégig a Terror Háza Múzeum különféle helyiségeiben vették fel, anakronisztikus berendezések között, pl. kamera és tévé-monitor figyeli meg a kihallgatószobát stb. Tehát nem is cél a néző belefeledkeztetése a játékfilmbe.
Amúgy sem film, hanem tévéjáték, amit látunk. Nem mindegy, mert amiként nem igazán jó a monumentális mozikat
kis képernyőn látni, fordítva: a kis doboz intimitása is másként hat az óriás vásznon. Például Győri Márk imbolygó,
leselkedő kamerája, bár magyarázható a voyeur lelkiállapottal, némi szédülést kelt a mozinézőben.
Rátérve a darabra: ez afféle hitvita-dráma, ahol szikrázó gondolatoknak kéne összecsapniuk, de erre nem igazán
kerül sor. Bár Lux Ádám kiváló, egyszerű játékkal formálja meg az egyre jobban elmagányosodó,
kompromisszumokra képtelen főpapot, de amiket mond, jobbára egyházi vigasz-közhelyek, dogmák, mélyebb
filozófiai belső harc nélkül. Igaz, filozofikus ellenfele sem akad, sem a színésszel, sem a politikusokkal való
találkozáskor.
Miért ilyen konok ez a pap, akinek lelkén ráadásul emberélet is szárad? És az emberben felmerül, aminek talán nem
volna szabad: ez a pap a rangjához és székéhez jobban ragaszkodik, mint ahogy azt megérthetnénk. Mindszenty
külső drámáját látjuk, de a belső vívódásai a felszínen maradnak. Így tehát, én, a néző nem igazán tudtam
azonosulni vele, nem tudtam kisöpörni lelkemből a nem igazán rokonszenves embert.
Vetítés alatt, bevallom, néha nagyon nehéz volt fenntartani a figyelmemet. Untam a dikciókat. Meghallgattam
Fazekas Andrea Tiborc panaszára hajazó monológját, de hogy ki ez az Árva Margit, és mi volna a szerepe, nem
jöttem rá. Meghallgattam Kautzky Armand súllyal nem igazán bíró szövegét és játékát, de nem villanyozott fel egyik
szerepében sem. Tóth Tamás is jelen volt, szürke egyszerűséggel. Talán Fazekas Andrea, mint anya tűnt a
leghitelesebbnek a játék alatt.
Nem akarok Pozsgai Zsolt kiváló színdarabíró- filmrendezői értékelésére kitérni, mindenesetre tudom, hogy olyan
hallatlanul kis költségvetéssel készült a film, hogy csoda, hogy egyáltalán elkészült. A törekvés, hogy új magyar
tévéjátékok jelenhessenek meg a csatornák kínálatában, messzemenőkig dicsérhető, még ha a végeredmény nem is
hibátlan. A stáblistáról meg kell említenem Eöri Szabó Zsolt finom vágásait, és meg kell köszönni Sipos Tamás
produceri jelenlétét is.
Bár a magyar drámairodalomban és filmkészítésben nem igazán kultuszművek az alkotók legjobb munkái, reméljük,
hogy előbb-utóbb még annak is eljön az ideje.