Ismereteim szerint mind ez ideig a Gondolat Kiadó „Izmusok” sorozatának 1970-es, Köpeczi Béla által szerkesztett, kétkötetes „A szocialista realizmus” című gyűjteménye volt az első, és talán mindmáig legteljesebb összefoglalója ennek az irányzatnak, amely persze minden tekintetben más szerkesztési elvekkel és hangvétellel kívánta bemutatni a témát, és lényegében szöveggyűjtemény volt. A két szerző, Magyar Építészeti Múzeum muzeológusa, Prakfalvi Endre és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, Szücs György azonban van olyan művészettörténész, hogy maguk rendezzék össze és fogalmazzák meg tanulmányát, amely saját megélt ismereteken és tapasztalatokon, és a kortávolság adta objektívebb rálátás lehetőségével születhetett meg.
A könyv bemutatóján Spiró György író azzal indított, hogy vannak „zárt” könyvek, melyeket az ember elolvas, biccent, hogy igen, így van, és annyi. Ezzel szemben a „nyitott” művek olvasása közben, mint ez esetben is, az
ember ingatja a fejét: „hogy van ez?” „micsoda?”, – mert az ilyen könyvekben semmi sincs igazán lezárva; ezek kérdéseket vetnek fel, és újabb kérdéseket szülnek az olvasóban. Az ember telhetetlenné válik, mert pl. ezekből a nagyszerű képekből szeretne még többet látni! Részint, mert régen láttunk ilyeneket, másrészt roppant érdekes ez az egész, ami már-már el is tűnt a horizontunkról. Egy részük száműzve lett pl. a Szoborparkba, más részük már ott sincs. Holott ez is volt és része volt a magyar kultúratörténetnek, akár tetszik, akár nem. Minél többet láthatunk
ezekből az alkotásokból, annál többet gondolkozhatunk róluk.
A képzőművészet mellett a könyv másik nagy témája a korszak építészete, amit viszont jól ismerünk, itt van
körülöttünk – aránylag kevés ilyen épületet romboltak le, mert eléggé funkcionálisnak bizonyultak –, amelyek át-
meg átszövik a képzőművészet történetét is. Nagyon érdekes feszültséget teremt pl., hogy mitől szocreál az egyik?,
– a másikat jobban értjük: a témájánál és megfogalmazásánál fogva az. De szoborszerű épület nincsen, és ezeket is tulajdonképpen a Bauhaus találta ki, csak éppen megfelelő módon „le vannak hülyítve”, és pénz sem jutott rájuk
elég. Akkor viszont miben érhető tetten a szocreál voltuk? A két, tulajdonképpen nem teljesen egybevágó téma egy
kötetbe került mégis.
Szücs György is elismerte, hogy a kétfajta kronológia nem azonos. Aszinkronitás van a könnyebben elkészíthető
képzőművészeti alkotások, és egy hosszútávon megszülető épület között. Bizonyos épületek ötletei még a szocreál
korszak (1948/49) előttre datálódnak, vagy éppen a világháború miatt abbamaradtak, és később pl. anyaghiány miatt módosult kivitellel épültek meg, majd később, évtizedek múlva átépítették őket. És akkor még el sem jutott a szerző az elemzés szintjére. Ehhez képest egy festményről, szoborról könnyebb írni.
Amikor az ember elkezd a szocreállal foglalkozni – mondta Szücs György az alkotás anatómiájáról –, először elkezd
mosolyogni, nevetni, és Sztálin meg Rákosi képeket fényképez. Ceausescu Romániájában döbbenten látja, hogy ez ott még mennyire megvan, és tovább gyűjti az anyagot. Aztán elkezd azon gondolkozni, hogy a románoknál volt Gheorghiu Dej-korszak, akkor miért van megint? Hogy van az, hogy a kliséket Kemal Atatürk Törökországa a ’20-as években épp úgy alkalmazza? Hogy az épületek Franciaországban, Chaillotban ugyanazok? Hirtelen univerzális kérdéscsoporttá alakul a dolog, utána pedig a szerző ezekre próbál választ adni, vagy nyitott kérdéseket megfogalmazni. Oké, Rákosi, Sztálin az szocreál, de mi van a szélén? Mi van azzal a terméssel, ami ugyanebben a korszakban készült el? A képzőművészeti alkotásoknál a direktebb propagandisztikus tartalom miatt egyszerűbb ezeket elkülöníteni. De a szocreál-korszakban is születtek nem szocreál művek!
Prakfalvi Endre egy ülőfürdőkád reklámján keresztül próbálta bemutatni a szocreált. Az építészeti modernizmus után 1951 őszén bekövetkezett a szocreál kanonizációja az építészetben: tartalmában szocialista, formájában nemzeti. A zemberről való gondoskodás sztálini jelben. A csökkentett komfort fokozatú, kis alapterületű „csé-lakásokban” az ilyen 40×40×60 centiméteres ülőkádakkal akarták megoldani a vizesblokkot, és egy modell fotójával kívánták demonstrálni, hogy 2×5 liter forró vízzel lehet benne fürdeni, mosni, mosogatni is. Gádoros Lajos, a tervező úgy fogalmazott, hogy ezt nem a fürdőkád, hanem a lavór felől kell nézni és megítélni, amiben sok igazság volt. Az is érdekes kérdés, hogy az építészet és a faliképek miként hatottak egymásra?
A szocreál bizonyos értelemben csak rá lett húzva már korábban létezett és ideológiailag kisajátított formakincsre, amit azonban időnként véletlenül sajátított ki a szocializmus. A magyar szocialista képzőművészeti hagyomány (aktivizmus, kubizmus stb.) éppenséggel nem az volt, amit a Szovjetunióban műveltek, vagyis a naturalizmus, tehát hirtelen nálunk is a naturalizmust kellett megtenni a képzőművészet szocialista hagyományának, amiből mindenféle belháborúk következtek. Érdekes tehát, mulatságos, és sokszor véletlenszerű, hogy mi minősül szocialistává a rendszer szemében.
A kötetnek az is nagy erénye, hogy a képanyag nem a legismertebb példákat hozza, valamint még az épületeknél is
feltünteti a tervező nevét. A kor festőinek gondot okozott, hogy milyen stílusban fessenek, mert Sztálin elvtárs
megadta ugyan a tartalom és forma alapfogalmakat, de hogyan aztán? A két háború közötti, baloldali
elkötelezettségű művészek a korábbi kísérletező, expresszív, kubisztikus képtípusokat próbálták folytatni, de a
szovjet elvtársak mindenhová „szakértőket” küldtek. Nálunk Finogenov akadémikus és Szamoskin, a Tretyakov
képtár igazgatója mondta meg, hogy az építészetben a klasszicizmus, a Munkácsy-hagyományok a festészetben
legyenek a támpontok, ettől fogva szinte mindenki ehhez próbált igazodni különféle tiltó táblák között. A direktívák
Moszkvából jöttek mindaddig, míg Hruscsov le nem számolt a szocreállal.
Tehát nem is olyan könnyű meghatározni, mi is az a szocreál. Még ma sem, amikor több meghatározása is él.
Mindenesetre, aki kézbe veszi a Corvina szép kiadványát, amelynek grafikai tervezése a Tandem Stúdiót (Faragó
István és László Zsuzsa) dicséri, megnézi a ragyogó képösszeállítást és beleolvas a fejezetekbe, sok izgalmas dolgot tud felidézni, vagy felfedezni a Rákosi-korszakról, és kérdések sorát fejtheti meg, vagy éppenséggel vetheti fel az után is. Rájöhet arra, hogy nem kell mindent egy sematikus kalapba gyömöszölni, mert abban a korban is születtek maradandó, értékes művek, és persze rosszak is, és nem kell a politika mosdóvizével együtt kiönteni sem a képzőművészetet, sem az építészetet, amely ugyanúgy a miénk, mint ami előtte és utána született.