Boldog idők! Huszonévesen még a felelősség is másként nyomasztja az embert. A Polgári Védelemnél szolgáltam, akkori objektumunkból mára néhány lakás és egy étterem maradt. No, meg az emlékek. A legfontosabb: az irattár ajtajának kulcsát néhány méterrel arrébb, egy irodában rejtették el. Az asztalfiókban. „Tűznél tűzz!” A karabélyom soha nem látott golyót. „Elrettentés a fegyver, nem harcra, ijesztésre való.” Az irattárban egyébként soha nem jártam. A küszöbnél véget ért a világ, aki ott elbotlott titokba verte az orrát. Nem érdekelt.
Leszerelésem után azt hittem, soha nem kell visszanéznem. A szolgálattól nem kaptam semmit, és gyanítom, ők sem gazdagodtak tőlem. Olykor magamban fogalmaztam véleményt, nem magasztaltam, nem sértegettem, a gittegyletet helyén valónak éreztem.
Eltelt 19 esztendő. Aztán 1989 decemberében meglegyintett valami. Világhír, szenzáció? Úgy, de úgy éreztem a szelét. Újságíróként Szegeden éltem, a román határ közelében. Újratemettük Nagy Imrét, elköszöntünk Kádártól. A vasfüggöny felfeslett, a németek egymásra találtak, az angol miniszterelnök, Margaret Thatcher már-már szerelmes szemekkel nézett a szovjetek pártfőnökére, Gorbacsovra. Izgalmas, érdekes, könyvet írt a történelem, és mi csak lapoztunk. A románok környezetet szennyeztek, falut romboltak, bezárták a bukaresti magyar intézetet, Budapesten Erdély mellett, Ceaușescu ellen tüntettek. Két haragos macska mutogatta a karmait, nyávogásuk Európa csendjét verte fel.
Az MSZMP első titkárát, Grósz Károlyt Aradon megszégyenítette Ceaușescu. Rémhírek kaptak lábra, kutakat akarnak mérgezni, elektromos hálózatot szaggatni a Magyarországra beözönlő román ügynökök. Szóval ebben a háborús légkörben láttam meg Nadia Comănecit. Szegeden egy borongós délután. Nadia akkoriban négyszeres olimpia bajnok, tizenhatszoros világbajnok, a világ legjobb sportolója, Románia talizmánja volt. Országa minden örültségét az ő sikere gyógyította. És ott volt Szegeden a Royal Szállóban. Közelében civil ruhás fickók sündörögtek, egyiküket ismertem, gyermekkorunkban együtt fociztunk a Vasas Dinamóban, a jobb oldalon én voltam a fedezet, Miklós a hátvéd. Régen találkoztunk, mégsem örülhettünk egymásnak. Nadiát őrizzük, mondta Miklós, most disszidált.
Akkoriban sokan gyanakodtak arra, hogy a Securitate ügynökei beszivárogtak Szegedre. Az Erdélyből érkező, Magyarországon letelepedő színészek, újságírók emlegették, hogy ismerősökkel találkoztak a Dóm téren, de egykori kihallgatóik félre néztek, amikor köszönni akartak nekik. Megérkezvén, Nadia a szobájában vacsorázott, ismeretlen kísérője a szomszéd szobában aludt. A tornásznő saját néven, saját útlevéllel jelentkezett be, de a Royal recepciósa csak távozása után vezette be a vendégkönyvbe. Talán 14–16 órát tölthetett a városban. A szálloda előtt őrködő rendőrök, később Nadiával együtt szívódtak fel.
Kerestem Barna Sándort, Csongrád megye egykori, Budapest akkori főkapitányát. A hivatalosnál mindig több volt a kapcsolatunk, szerettem egyenességét, ő pedig értékelte, hogy amikor a közélet a zsarukba törölte lábát, én mindig a cipőt tartottam koszosnak, nem a zubbonyt. Fejemen éreztem a glóriát, zsebemben a hírért, a tudósításért járó extra honoráriumot, életrajzomon a szenzációval járó nemzetközi elismerést.
Kértem Barnát, erősítse meg az információt, és én világgá kürtölöm, hogy Románia, személy szerint Ceaușescu, mekkora pofont kapott. Ha tudod, nem tagadhatom – mondta a főkapitány. A te dolgod, hogy mit csinálsz. De, ha a szeku rájön, hol a csaj, előtted lövik seggbe. Barnáról tudni kell, mindig lényegre törően fogalmazott. Egy év múlva ő kapta Horváth Balázs belügyminisztertől a parancsot, hogy alkalmazzon erőszakot a taxis tüntetőkkel szemben. Ha kell, használjon fegyvert. Na, ne már! – mondta akkor.
Sosem szerettem a dicshimnuszt, a saját hangomtól egyenesen frászt kapok. Újságíróként az évtizedek alatt az én kezem alatt is pironkodott a papír. Dicsértem elvtelenül, éltettem április negyedikét, november hetedikét, ma már csak a május elsejei ódákat vállalom magaménak, azon a napon születtem, a munka ünnepébe egy kicsit mindig becsempésztem szeretteimet.
Mindezt csak azért említem, mert nemrégen valaki a polgári újságírásról értekezett. Mérlegén az ő serpenyőjében egy maszturbációs segédeszköz hever, úgy érzem, a túloldalra most kell odatennem az én meghátrálásomat. A felismerésemet. A történelembe úgy is be lehet kerülni, 1989 decemberében jöttem rá, hogy kimaradunk belőle.
Titkoltam a szenzációt 24 órán át. Nem beszéltem, nem írtam róla, a tudósítást csak akkor adtam le, amikor Nadia átjutott Ausztriába. A többi már magamat szórakoztató, olykor időt rabló kutatás. Tehát a rejtély. Megtudtam, hogy a magyar politikai vezetés jóváhagyásával Comăneci szökését a magyar honvédség biztonsági szolgálata szervezte. A hátteret Berecz János, az országgyűlés külügyi bizottságának vezetője, Horváth István belügyminiszter és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter adta.
Az újságíró dolga, hogy nevén nevezze a dolgokat – állítja a nemrég botrányosra sikeredett dolgozat kiadója. Mit mondhatok erre?
Olykor jobb hallgatni…
