Laihonen öt évig dolgozott finn lektorként a Debreceni Egyetemen; napjainkban a Jyväskyläi Egyetem kutatójaként dolgozik. A kötet megjelenése kapcsán így a magyar szerzőkkel beszélgetett munkatársunk.
Önök mindketten a Debreceni Egyetem Finnugor Intézetének az oktatói. Milyen hagyományai vannak a finnugrisztikának a cívis városban?
Maticsák Sándor: A 20. század elején vetődött fel a gondolat, hogy a híres és nagy múltú Debreceni Kollégiumot egyetemmé kellene fejleszteni. Az új egyetemen az oktatás éppen évszázaddal ezelőtt, 1914 őszén kezdődött meg a Hittudományi, a Jogi és Államtudományi, valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karon. Az alapító tanszékek között volt a magyar nyelvészeti is, amelynek első vezetője a híres finnugrista, Pápay József volt. A debreceni finnugor-oktatás az idén ünnepli tehát fennállásának centenáriumát.
Napjainkban mennyire népszerű a finnugor szak, illetve a rokon népek nyelvei az egyetemen a diákok körében?
M. S.: A kétciklusú képzésben – ismertebb nevén a bolognai rendszerben – a hallgatók két évig tanulhatnak finn nyelv és irodalom specializáció keretében, majd a mesterszakon önálló finnugor szakon folytathatják stúdiumaikat. A szak nagyon népszerű, jelenleg az alap- és mesterképzésben több mint 60 diákunk van. Az is tény persze, hogy a többség elsősorban finnül szeretne megtanulni, a finn irodalmat és kultúrát szeretné megismerni, s viszonylag kevés azoknak a diákoknak a száma, akiket a finnugor nyelvészet „rögös útjára” tudunk csábítani. Belőlük lesznek a PhD-s hallgatók; a tanszék ugyanis tagja a kar nyelvészeti doktori iskolájának.
Hol találkoztak a finnugrisztikával, hol tanultak, és miért választották kutatásuk területének?
Tóth Anikó Nikolett: Tanulmányaim során mindig biztosan tudtam, hogy olyan nyelvekkel akarok foglalkozni, amelyek kívül esnek a népszerű nyelvek körén, és kihívásokat tartogatnak. Így lettem, szüleim kezdeti ijedelmére magyar–finnugor szakos a Debreceni Egyetemen, tanulhattam finnül, észtül, mordvinul, lappul, Finn- és Észtországban végezhettem részképzést. A kihívás azóta is tart, és mindez e nyelveknek az egzotikumával, hihetetlen világával párosul a mai napig.
M. S.: Engem már elsőéves egyetemista koromban „megfertőzött” a finnugor nyelvészet, s ez az érdeklődés azóta sem lankad. Fő kutatási területem a Középső-Volga-vidéken élő nyelvrokonaink, a mordvinok nyelvének kutatása; írtam finn és magyar nyelvkönyveket is.
Gyakorta összecsapnak a véleménynek és „meggyőződések” a finnugor nyelvrokonságról. Hogyan élik meg ezt önök?
M. S.: Nehezen. E kérdéskörben nehéz a tudomány eszközeivel vitázni, hiszen itt elsősorban pszichikai és politikai tényezők hatnak. Sajnos, a magyar olyan távol sodródott többi nyelvrokonától – és itt hangsúlyozzuk a nyelvet, mert mi sosem a népek rokonságáról beszélünk, hanem „csak” a nyelvekéről –, hogy nem értjük meg legközelebbi nyelvrokonainkat, a vogulokat és az osztjákokat sem. Sajnos, a magyar nyelv rokonságát csak „unalmas” és bonyolult nyelvtörténeti szabályok segítségével lehet felfedni, s a mai kor embere erre nem vevő. Sokkal szebben hangzik, sokkal könnyebben befogadható, mondjuk, a többes szám első személyű birtokos személyragok történeti összehasonlítása helyett a sumér/hun/szittya stb. mitológia, a „magyar volt a világ ősnyelve” teória stb.
Érdekes a rokonságtagadók hozzáállása. A finnugrisztika ellenfelei (sőt: ellenségei) sokszor azt hozzák fel érvként, hogy nem értjük meg a finneket. Igen ám, de akkor mi a helyzet a sumér rokonsággal? Hiszen azokat a szövegeket sem értjük meg…
A most megjelentetett szótárkötet is érv a magyar nyelv finnugor rokonsága mellett?
M. S.: Végső soron igen. A kötet egyik fejezetében, a finnugor etimológiai szótárak bemutatásakor felvázoljuk azt a folyamatot, amely a 18. század végétől, Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel fellépésétől, azaz a történeti-összehasonlító nyelvészet megteremtésének első lépéseitől zajlott. Miközben Magyarországon kinevették a „halzsíros atyafiságot” valló nézeteket, a romantika lázában égve elutasították a halszagú rokonságot, aközben Finnországban már a 19. század közepén elkezdték kiépíteni azokat az intézményeket, amelyek az anyanyelvük múltjának megismerésére, a rokon népek feltérképezésére irányultak. A finnek mindig is megbecsülték a múltjukat, ennek ékes példája az Elias Lönnrot által összeállított, és első változatában 1835-ben kiadott Kalevala fogadtatása – és mai napig dicsőséges utóélete. Jellemző párhuzam az is, hogy a finnugor eszme elterjesztésében úttörő szerepet játszott, fiatalon elhunyt Matias Aleksanteri Castrént (1813–1852) – aki szibériai gyűjtőútjain nemcsak a zürjénekről és az osztjákokról szerzett rengeteg információt, hanem tudományos módszerekkel bizonyította a finnugor és a szamojéd nyelvek összetartozását – szinte hősként tisztelték és tanszéket hoztak létre neki, hazánkban az ugyancsak tragikusan fiatalon elhunyt Reguly Antal (1819–58) obi-ugor gyűjtése csaknem visszhang és elismerés nélkül maradt.
Napjainkban nem divat az ilyen összefoglaló bibliográfiai munkák összeállítása, mert az a vélekedés, hogy az interneten úgyis ott van minden. Hogy készült a kötet? Milyen volt a munkamegosztás kettőjük között?
T. A. N.: Az interneten nincs ott minden, távolról sem! Különösképp igaz ez a mi tudományterületünkre. Nagyon sok olyan szótár, könyv vagy tanulmány lappang a levéltárak, könyvtárak mélyén, amelyet a 19. század elején adtak ki Oroszországban. Az internet, persze, segít ezeknek az anyagoknak a feltérképezésében, de a klasszikus kutatómunkát nem helyettesítheti.
M. S.: A könyv ötletét Fábián Zsuzsa tanárnőnek, a magyarországi lexikográfia méltán elismert szakértőjének köszönhetjük. Ő kért fel egy cikk megírására, melyben a rokon nyelvek szótárait kellett volna röviden áttekintenünk. Ez végül két hosszú tanulmány formájában sikerült (köszönet és hála a megjelentetésért!), s már akkor láttuk, hogy ez az anyag lényegesen nagyobb annál, mint gondoltuk. De hogy mekkora, ez csak a munka haladtával derült ki. Ahogy mind előrébb jutottunk a szótárak dzsungelében, úgy alakultak, formálódtak az egyes fejezetek. Így lett önálló egység az etimológiai szótárak tárháza, és külön fejezet a kisebb finnugor nyelvek szótárainak bemutatása is. Jómagam pedig vállaltam szűkebb kutatási területem, a mordvin nyelv összes szótárának ismertetését.
T. A. N.: Az észt nyelv számomra kiemelkedő szerepet tölt be, így nem volt kérdés szótárainak az ismertetése. Érdeklődésem az utóbbi időben a kis balti finn nyelvek felé fordult, és bár e nyelveknek nincs magyar nyelvű szótára, fontosnak tartottuk (éppen ezért is) a többi nyelven megjelent művek bemutatását. Külön lapp részt sem terveztünk, de mire kirajzolódott a (majdnem) végleges felépítése a könyvnek, megkért Sándor, hogy a balti finn fejezet mintájára írjam meg ezt is, megnyugtatva azzal, hogy ez körülbelül 10 szótárnyi anyag lehet. Végül 52 szótár lett, és egészen Svédországig kellett mennem az anyaggyűjtéshez…
A szótár, mint kiadott papír alapú könyv kezd háttérbe szorulni az elektronikus szótárakkal és szóadatbázisokkal szemben. Feltérképezték az elektronikus szótárakat is? Más nyelveknek milyen internetes szótáraik vannak?
M. S.: Minden esetben a papír alapú könyvek összegyűjtése és bemutatása volt a cél, de ha interneten is fellelhető példányokkal találkoztunk, őket is ismertettük, külön értékelve, hogy miért és mire jó az adott mű digitális változata. Az internetes szótárak nagyon fontosak, Észtország ennek felismerésében messze előttünk jár. Az ott megjelent szótárakhoz szinte minden esetben elképesztően hasznos, bárki számára ingyenesen elérhető, a legtöbb keresési igényt kielégítő elektronikus szótár is tartozik. Más nyelvek esetében pedig a revitalizációs folyamatnak köszönhetően egyre nagyobb az igény és a lehetőség ilyen adatbázisok létrehozására, azonban ezek még csak most vannak kialakulóban. A régi, „poros” szótárak, úgy gondoljuk, ettől még nem veszítenek értékükből.
A magyar a finnugor nyelvcsalád legnagyobb nyelve, tudjuk tanulmányainkból, hogy a „feheruuaru rea meneh hodu utu rea’’ mondattöredék a finnugor nyelvcsalád legrégibb leírt emléke. A magyar nyelv a legrégibb írásbeliséggel rendelkezik rokonai közül. Összehasonlítva a többi nyelvvel, gondolom, a magyar szótárirodalom a leggazdagabb?
T. A. N.: Igen, ám rendkívül gazdag a finn is. Sok a modern –elektronikus, tematikus, értelmező stb. – szótára. Az említett mordvin nyelvből végül 105 szótárt sikerült összeszedni. Ez a szám az angolhoz képest talán nem látszik soknak, de egy viszonylag fiatal írásbeliséggel rendelkező nyelv esetében igenis tiszteletreméltó. Ez a mennyiség még minket is meglepett.
Melyek a legérdekesebbek a feldolgozott szótárak között?
T. A. N.: Nyelvészeti, tudománytörténeti szempontból és a gyakorlati nyelvtanulásban is hasznos és értékes valamennyi mű. A legérdekesebb? Ha választani kellene, akkor talán az 1780-ban megjelent lapp–latin–svéd szótár illusztris megjelenése, Lagercrantz lapp helyesírásának a megfejtése, Schlachter umei lapp szótárának a kalandos megírása vagy a 2010-ben megjelent lív–lett–észt szótárnak a interneten is elérhető keresője. Aktuálisan mindig az volt az éppen legérdekesebb, amelyikkel foglalkoztam.
Megjelent a kötet, öröm kézbe venni. Van olyan szótár, amelyet a megjelenés után ,,fedeztek’’ fel, és ezért kimaradt a kötetből?
T. A. N.: Eleinte lehetetlen vállalkozásnak látszott az összes szótár fellelése, mivel sok szótár nem kapható, még csak nem is írtak róla, kis példányszámban jelent meg, beszerezhetetlen stb. Volt olyan szótár, melynek létezéséről mindössze egy egysoros utalást találtam, majd egészen véletlenül rábukkantam az Uppsalai Egyetem levéltárában. De még nem kaptunk olyan jelzést, hogy bármi kimaradt volna, inkább olyat, hogy egyes kötetek létezéséről nem is tudtak.
A tudományos kutatókat hajtja a vágy új és újabb kérdések megválaszolására. Min dolgoznak most?
M. S.: Jelenleg a mordvin névszóképzők rendszerét bemutató könyvön dolgozom. Ha ezen túljutok, szeretnék egy olyan könyvet írni, elsősorban magyar és történelem szakos tanároknak, amelyben a magyar nyelv eredetének kérdését járom körül. Ez igen aktuális feladat. De jó lenne egy finn nyelvtörténetet is írni magyarul, magyaroknak.
T. A. N.: A legfontosabb és első helyen szereplő feladatom jelenleg a disszertációm befejezése, amelyben a lapp irányhasználati szokásait, valamint az égtájak elnevezését vizsgálom, amely különösen tanulságos és érdekes nyelvi, kulturális és megismerés-elméleti kérdéskör.
