Ezt a tekintélyes méretű, erődítményre hasonlító építményt 1992-ben adták át. Három év alatt készült el. Múzeum és hangversenyterem egyaránt van benne. De valami sajátos megfontolásból, minden kocka alakú. Kívül is, belül is.
Minden jegy elkelt, telt ház várta a portugál főváros zenekarát, az Orquestra Metropolitana de Lisboa koncertjét. És Sebastian Perlowski karmestert, aki már díjat nyert egy itteni karmesterversenyen.
A fiatal lengyel dirigens klasszikus újévi koncertet adott. A program, ahogy ilyenkor lenni szokott, csupa népszerű műből állt. Bizet Carmenjéből sok részlet, Csajkovszkij és persze elmaradhatatlanul Johann Strauss. Végül pedig a Radetzky-induló, ahogy kell, a közönség közreműködésével.
A lisszaboni közönség nagyon szerette ezt a koncertet és ezt a karmestert. Ő meg a közönséget. Is. Meg a zenét, a zenekart, önmagát, és talán leginkább a mozgást. A sportos, széles vállú fiatalember minden mozdulatával vezényelt. Az egész teste dirigált. A nagy karmesterek jobbára csak egy-egy mozdulattal, szemvillanással jeleznek a zenekarnak, de Sebastian Perlowski saját koreográfiát mutatott be. Pianóknál kis mozgást, fortéknál hatalmas gesztusokkal ugrásokat és hajlásokat, minden pillanatban történt valami a karmesteri pulpituson. Még a felénél sem járt a koncert, amikor a dirigens hátára tapadt a fekete ing, a végére már szinte csavarni lehetett volna. Némileg elnézést is kért érte a közönségtől, jelezve, hogy ő már csak ilyen, így szokta meg.
De ez senkit sem zavart. A közönséget sem, a zenekart sem, ahol csupa ifjú, estélyis és frakkos zenész játszott – és együtt az egész szépen szólt. Ahogy újévkor szólni kell.
Jó, hogy vannak helyek, ahol természetesen folydogál az élet, az óceán partjánál szörföznek, a turisták élvezik a klasszikus, régi villamosok varázsát és nézegethetik a város szép szökőkútjait.
