Aki csak európai tánciskolából, vagy társastánc-versenyekről ismeri a tangót, nem tudhatja, milyen életérzés ez a tánc az argentinoknak, magába sűrítve a szerelem, szenvedély, féltékenység, bánat, harc, hódítás és a szabadságvágy színeit a férfi és nő páros mozdulataiban, tudomást sem véve a világról körülöttük. Hát még ha férfiak táncolják egymással, úgy, mint a megszületése idején, mikor hat-hét férfira jutott egy nő, vagy mint itt, egy börtönben, ahol egy sem.
A tangó szabaddá tesz. Nagyon jó ez a szlogen, mert ez a filmtangó a testi és lelki felszabadulás leképezése egy tragikomikus szituációban, ahol szinte mindenki, konkrétan és átvitt értelemben is, külső és belső börtönfalakkal van körülvéve.
A gátlásos, kicsit szerencsétlen JC, azaz Jean-Chistophe (François Damiens) foglár egy olyan büntetés-végrehajtási intézetben, ahol nehézfiúkat őriznek, mint amilyen Fernand (Sergi Lopez), vagy cellatársa és barátja, a flamand Dominic (Jan Hammenecker). JC hazajárhat ugyan a szolgálat után, de otthoni magányát mindössze egy majdnem mozdulatlan, 15 éves aranyhallal tudja csak megosztani. Ezért beiratkozik egy tánciskolába tangót tanulni, jobbára hasonló egyedülálló emberek közé. Itt lesz alkalmi táncpartnere a 15 éves fiát egyedül nevelő ápolónő, Alice (Anne Paulicevich), aki nem különösebben szép ugyan, de minden porcikájában olyan érzéki kisugárzású, hogy JC felfigyel rá, és tudat alatt beleszeret.
Különösen akkor döbben meg, mikor egy nap az elítélteket látogató családtagok között felfedezi Alice-t, márpedig a szabályzat úgy szól, hogy a börtönőrök sem a foglyokkal, sem családtagjaikkal nem létesíthetnek semmiféle kapcsolatot. De ő tudtán kívül már létesített, mikor együtt táncolt a nővel, aki ide, Fernandhoz, máskor meg Dominichoz jött, illetve mindkettőjükhöz egyszerre. A két férfi ugyanis nem csupán a bűnben és a cellában barátok és társak, hanem Alice és fia, Antonio (Zacharie Chasseriaud) életében is: Fernand a férj, Dominic a korábbi szerető és így éltek együtt – Antoniót nevelve.
A fegyőrt lenyűgözi a vágyait követő nő, akinek egyre inkább a hatása alá is kerül. De mindenkit szorítanak a kötelékei, legkevésbé talán Alice-t. Fernand például, amikor megtudja, hogy a felesége a fegyőrrel táncolt, váratlanul egy argentin fegyenctársát ráveszi, hogy tanítsa meg tangózni. A kezdeti visszautasítás után a dolog olyan jól sül el, hogy a végén az egész börtön tangót táncol, és ez a tánc olyan, mint a drog: aki rákap, mindig keresi a mámorát, mert felszabadít. Akár úgy is, ahogy ez a film befejeződik.
Több olyan nem mindennapi fordulat van még a történetben, amit nem mondtam el, meg kell nézni a filmet, aki kíváncsi rá! De mindegyik valahol a tangóra rímel, azt erősíti fanyar humorral, vagy meghökkentő, feszült drámaként.
Értékelésemet ezúttal a forgatókönyv dicséretével kell kezdenem. Philippe Blasband, és a női főszerepet játszó Anne Paulicevich közösen jegyzi a forgatókönyvet, amely egyszerre reális, és egy picit mintha el is emelkedne attól. Ezzel együtt sok nem megszokott fordulat van a történetvezetésben kedves esendővé, mégis emberivé téve szereplőinket. Hiszen itt olyan mindennapi dolgokról van szó, mint munkahelyi kötelesség és fegyelem, gyermeknevelési gondok, egy kamasz lelkében feltámadó indulatok, az egyedüllét hormonális hatásai, a bezártság tehetetlensége és kiútkeresései, a hagyományos párkapcsolatokon felül emelkedő, mégis szerelmen alapuló megoldások stb. Nagyon tetszik, hogy miközben nem teszik idillivé a börtönlétet, nem megy el a történet az amerikai filmekből unalomig ismert börtönterrorig, szadizmusig, és még a nehézfiúkban is felmutatja az emberi érzéseket. Finom pszichózissal, fanyar humorral és sok humánummal kezeli a hőseinket, és mindvégig ott van az az érzés, amit egy másik kultúrában a rock and roll szó fejez ki, itt pedig talán a tangó.
De ez már a történetet realizáló rendező érdeme. Frédéric Fonteyne mintha maga is szenvedélyes tangótáncos volna, olyan eleganciával, jó ízléssel, tűzzel koncentrálva vezeti végig a cselekményt az ártatlan első tánclépésektől a minden keretet szétrobbantó szenvedélyig, és színészeit és stábja minden tagját jelenetről jelenetre a forgatáson. Az 1968-i születésű, belga filmrendező és író ezt megelőzően mindössze három nagyjátékfilmet (Max és Bob 1997, Egy pornográf viszony 1999, Gilles asszonya 2004) és néhány rövidfilmet készített, de már ezekkel is összehozott tíz különféle díjat és öt jelölést. A Tango libre is elnyerte 2012-i Velencei Nemzetközi Filmfesztivál különdíját és megnyerte a Varsói Filmfesztivál fődíját.
A színészgárda is, függetlenül attól, hogy mennyire ismert, vagy ismeretlen a nagyközönség előtt, igen kiváló teljesítményt nyújt. François Damiens (JC) furcsa figurája nemrég a Nathalie második élete című filmben tűnt fel; most, mintha bv-egyenruhában ugyanazt folytatná. Kevés szóval és kifejező félszegséget kifejező tekintettel játssza el, hogy mi zajlik ebben a pedáns emberben, aki még az üres útkereszteződésben is visszatolat fél métert a záróvonalig, nehogy megsértse a fegyelmet, egészen odáig, mikor a tangó bűnös, szenvedélyes lépésre viszi rá. Jól értjük minden lépését.
Sergi López katalán karaktere már több filmből ismert lehet (pl. A faun labirintusa, sőt Fonteyne-nel is többször forgatott). Fernand jellemében érdekes, ahogyan megküzd önmagával, és kompromisszumokra is képes a célért, ami fontos a számára. Ő is Alice hatása alatt áll, extrovertált kitörései és helyzetfelismerései ugyanabból a megfontolásból erednek. A 20 évre ítélt Dominic egész más lelki alkat, Jan Hammenecker megformálásában az ő küzdelmei zártabban zajlanak, és öngyilkossági kísérlete is egyfajta kiútkeresés. Kettejük viszonya egymáshoz őszinte, mély és megalapozott, a féltékenység minden csírája nélkül, és mégis tud újat hozni a kapcsolatukba.
Anne Paulicevich (Alice) számomra nagy felfedezés, pedig a film csak most fedezte fel. Ő az a nő, aki anélkül, hogy bármit tenne, lényének puszta erotikus kisugárzásával hat a férfiakra, a nézőre is, mert bár Alice nem is szép, a tangó benne a legdinamikusabb. Az a kis ápolónő egyformán és őszintén szereti két férfipartnerét, felrúgva a monogámia főleg valláserkölcsi parancsait, és adott pillanatban még JC vonzalmát is el tudja fogadni. De érdekes ezért erkölcstelennek csak a fia bélyegzi, a többiek, sőt már a néző sem. A gyermekéért mindent megtesz, de a madár (és a tangó) szabadságával és kötöttségeivel járja a maga útját.
Még két kisebb szereplőre szeretném ráirányítani a néző figyelmét. Zacharie Chasseriaud nagyon rokonszenves, színesen éli Antonio szerepét. A kisfiú tulajdonképpen teljes szeretetével keresi a megoldásokat anyja érdekében, tudomásul veszi annak hármas kapcsolatát is, csak a fegyőrt utasítja el ösztönösen az életükből. Amikor fegyvert fog, akkor is csak egy koraérett kisfiú akar dönteni a szerettei érdekében, akinek még nincsen tág látóköre. De a színésznek már van tehetsége, hogy belülről építse fel a szerepét, és ezt bizonyítja, hogy rendes filmográfiai szerepsor áll már a háta mögött.
A másik, aki nekem nagyon tetszett, Mariano „Chicho” Frúmboli, valódi argentin tangótáncos. Szerepe szerint ő is kigyúrt, kitetovált nehézfiú, a börtönbeli egyik csoport vezére. Ez a figura azért fontos, mert ő fogalmazza meg a rabok (és a néző) számára a legtisztábban az argentin tangó filozófiai lényegét, tartalmát, és fantasztikus erővel be is tudja mutatni azt a gyakorlatban. Férfival táncol, de annak minden homoszexuális felhangja nélkül; tánclépés, fogás, zene nélküli koreográfia. Fantasztikus pillanatokat jelent az ő epizódja valószínűleg a hivatásos táncosoknak és a laikus nézőnek egyaránt.
A stáb más munkatársait is dicséret illeti. Virginie Saint-Martin kamerája érzékenyen követi a szereplők játékát az arcközeliektől a tágasabb beállítottságig és jól teremti meg a puritán környezetben is a szenvedélyek színeit. Ewin Ryckaert vágói munkájával együtt a film képi világa is tangóállapotba vált, fantasztikus például annak a jelenetsornak a dinamikája és pörgése, amikor a látogatáson Antoniót két külön asztalnál egymás után is kikérdezi, és tanácsaival látja el Fernand és Dominic, vagy, ahogy összemontírozza, hogy azonos időben kinél-kinél mik a történések. A képek szépek, a vágások pontosak, mint a tangó gyors lépésváltásai.
Nincs más hátra, mint elmenni a moziba és végigélvezni a Tango libre mind a 105 percét, ahogy én tettem, aztán lehet, hogy még egy tánctanfolyamra is elcsábul majd a nézők némelyike.