Sose értettem az amerikaiak feltétlen vonzódását a képregények iránt, aztán rájöttem: azért, mert általában nem szeretnek olvasni. (Látott már valaki amerikai filmen könyvet a lakásban, kivéve, ha valakit tudósnak állítanak be?) Miközben a magyar képregény kiváló grafikusai jobbnál jobb irodalmi műveket képesítenek meg, tehát nemes anyagból dolgoznak, aközben az amerikai képregény grafikusai bárgyú agyszüleményeket vetnek papírra anélkül, hogy írói, dramaturgiai tehetségük volna.
Bár sose volt kezemben amerikai képregény, mégis erre kell következtetnem abból a sok marhaságból, ami a képregény-megfilmesítésekből sikeredik, szinte kivétel nélkül (Dick Tracy, Batman, Superman, X-Man, Spider Man, Daredevil stb.). Mindezt azért kellett megjegyeznem, mert Stan Lee és Jack Kirby 1962-ben álltak elő a Hatalmas Thorral a Marvel Comics képregény-sorozatában, és a pöröllyel hadakozó skandináv isten történetével új korszakot nyitottak a műfajban.
Vagyis ez a mostani film is képregény-adaptáció. Jack Kirby, Stan Lee, Larry Lieber karaktereinek felhasználásával, J.
Michael Straczynski és Mark Protosevich történetéből a forgatókönyvet Ashley Miller, Zack Stentz, Don Payne írta.
Hogy ez a film is orbitális sületlenség, az mindenekelőtt ezeknek az uraknak köszönhető.
A film egyik szála a fantasy műfajt követve, valahol a galaktikus mitológiai ősidőben játszódik. Odin isten (Sir Anthony Hopkins) legyőzi a gonosz jégóriásokat, megszerzi az erőt adó szelencéjüket, és ezzel békét is a bolygó-országának, Asgardnak. Csakhogy időközben felcseperednek a fiai, a királyság várományos uralkodója Thor (Chris
Hemsworth) és öccse, Loki (Tom Hiddleston). A forróvérű, meggondolatlan Thor apja intelme ellenére és Loki ármánykodásának segítségével a jégóriások megbüntetésére indul, amiért azok megpróbálták visszalopni Asgardból a szelencéjüket, de ha apjuk nem siet a segítségükre, mindketten ott vesznének. Thort száműzik, Odin egy picit haldokolni kezd, felesége, Frigga (Rene Russo) ápolgatja, Loki megszerzi a királyi hatalmat, amire régen vágyott. Aki egy picit is ismerős a germán–skandináv mitológiában, az láthatja, hogy ennek annyi köze van ahhoz, hogy néhány név azonos, aztán több sem. Ezt, persze, megszokhattuk az amerikai szuperprodukciókból: őket sosem
zavarta sem a megírt, sem a megélt történelem, ha érdekeik szerint át akarják írni. A sok műveletlen nézőnek úgyis
mindegy, mert lényeg a látványosság, csak a gyerek esik pofára, ha a filmekből nyert történelmi, irodalmi stb.
ismeretekkel akar megélni a vizsgán.
No, de térjünk át a másik helyszínre: a jelenkori Földre. Új-Mexikóban, egy megmagyarázhatatlan légköri jelenségek
kutatásával foglalkozó amatőr tudós, Jane Foster (Nathalie Portman) véletlenül elüt valakit az éjszakai sivatagban,
akiről kiderül, hogy nem más, mint a földre pottyant Thor. Hiába erős az isten, az elektromos sokkoló meg a kábító
injekció megszelídíti, különben egész otthonosan mozog a koszfészek településen és még kommunikációs
problémája sincs. (Nesze, neked, Spielberg, aki még Kodály szolmizációs jelei segítségével akartál kapcsolatot
teremteni a földönkívüliekkel!) Közben duhaj helybeli lakosok tőlük függetlenül megtalálják Thor kalapácsát is, de a
nemzetbiztonságiak lecsapnak rá, és még az amatőr kutatók teljes felszerelésére és jegyzetanyagára is ráteszik a
kezüket. Thor megpróbálja visszaszerezni a kalapácsát, amely állítólag kissé radioaktívan sugároz (?), de nincs ereje
kiemelni a földből sem, így elfogják. A nemzetbiztonsági fogságban váratlanul meglátogatja Loki, aki apjuk halálhírét
hozza, meg azt, hogy a száműzetés a béke záloga. (Thor nem tudja, hogy Loki összejátszott a jégóriásokkal.)
Aztán, ahogy jött, eltűnik.
Aki jártas a tudományos fantasztikus sci-fi világban, annak ez a katyvasz már sok. Hát még, ami eztán jön! Thor
hűséges társai barátjuk megsegítésére ugyancsak jelmezben grasszálni kezdenek a porfészek település utcáin, de
megjelenik valami robotóriás is, akit Lokiék küldenek, hogy megakadályozzák Thor visszatértét. Az óriás öncélú
tűzsugarakkal látványosan elpusztítja a városkát, Thor puszta kézzel, majd a deus ex machina hozzá röpülő
kalapácsával, és persze az időközben haldoklásából feléledt apja segítségével elpusztítja az óriást, és az időközben
teljesen rákattant kutatónő nagy bánatára hazatér az égbe, de előtte még elmagyarázza, hogy a bolygók között egy nem látható híd húzódik, ahogy az az elmélet is sejteti, amit a nő be akart bizonyítani. Aztán az Asgardon is helyreáll a rend, a rosszak elnyerik büntetésüket, a jónak meg rá kell ébrednie: bölcsebb lett, de a földi nőt már nem fogja látni többé.
Most már tetszik érteni, hogy ennyi sületlenség láttán mért gondolom, hogy 16 éven felülieknek nem ajánlott?
Shakespeare-filmjei láttán egyik kedvencem Kenneth Branagh, a színész – és a rendező is. A sillabusz szerint
gyermekkorában ő is nagyon szerette a Thor-képregényeket. De könyörgöm: már kinőtt belőlük! Mi vitte rá, hogy
ezt a mozit leforgassa? (Sejtésem van, hogy mi.) Csinálhatott volna egy ragyogó skandináv fantasy-sagát, mondjuk,
mint a kiváló Gyűrűk ura. Csinálhatott volna egy izgalmas sci-fit, mint, mondjuk, a kiváló Harmadik típusú
találkozások. De ezt a valóban látványos és hangos akármit nem vártam volna tőle. Mert a látványtervezők és
hangmesterek ezúttal is tobzódhattak, a szerepekre kiválasztott kiváló színészek is megtették, ami tőlük telik, csak a forgatókönyvírókat és dramaturgokat kellett volna kiseprűzni, valahová nagyon messze.
Nem félek, a film kasszasiker lesz, mert az amerikai primitívség szintjére globalizált, infantilis néző meg fogja kapni a maga cumiját, de aligha hiszem, hogy Branagh életművében sokra tartanák majd ezt az opust. Mert nem az effektusok és nem a 3D határozzák meg egy film értékét.
