Írország történelméről keveset tudunk, azt is általában csak felületesen. Mindenesetre, amikor nálunk Szent István királyt koronázták, az írek már akkor az ír ellenállás korai dalait fogalmazgatták, amire a brit korona közelsége és sok évszázados törekvései kényszerítették őket. Szent Patrick tevékenysége óta az írek Európa egyik legrégibb katolikus közösségét alkotják, ami az angol protestantizmussal szemben ugyancsak mélyítette az ellentéteket. A Zöld Sziget egyfelől istenáldotta, másfelől istenverte térség, ahonnan a vissza-visszatérő éhínségek szó szerint millió szám űzték át Amerikába a zsellérsorban élő szegényeket. Ez megedzette és ellenállóvá tette az íreket, létrehozta egyebek között a sokak számára csak terroristaként aposztrofált félkatonai szervezetet, mint amilyen az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), és az agrárszocialista és korai munkásmozgalmi ideológiák miatt baloldalivá bélyegzett mindenkit, aki pusztán csak az emberibb életért emelte fel a fejét. Az ír nemzeti öntudathoz ugyanúgy hozzá tartozik a nép kelta eredetű nyelve, mint gyönyörűséges dalai, táncai, és habitusa, amely él és éltet, néha még szembe is fordítva egymással a különféle nézeteket valló szomszédokat.
A 78 esztendős angol Ken Loach (Kes, Családi élet, Titkos hadsereg, Elrejtett napirend, Kőzápor, Katicabogár, katicabogár, Haza és szabadság, Carla dala, Nevem: Joe, Kenyér és rózsa, Vasutasok, Édes kamaszkor, Még egy csók, Felkavar a szél, Szabad világ, Barátom Eric, Halál sugárút, Szesztolvajok stb.) 1967 óta van jelen a filmművészetben. Ez idő alatt Cannes-tól Berlinen át Velencéig valamennyi rangos filmfesztiválon díjazták műveit. Az élő legenda a hírek szerint visszavonulni készül a nagyjátékfilm-készítéstől. Ez idő szerint „utolsó” alkotása a Tiltott táncok, amelyhez ismét szövetkezett állandó forgatókönyvírójával, Paul Laverty-vel.
A film története szerint Jimmy Gralton (Barry Ward) 1932-ben, tíz év amerikai távollét után visszatér szülőföldjére, Írországba, ahol szembesülni kényszerül a nem szűnő szegénységgel, a földbirtokosi túlkapásokkal, a vallási bigottsággal és türelmetlenséggel. Özvegy édesanyja (Aileeen Henry), régi szomszédjai, barátai és egykori szerelme, Oonagh (Simone Kirby) is szeretettel fogadják, és biztatják, hogy nyissa meg újra a birtokán álló egykori tánctermét!
Ez a táncterem több mint egyszerű szórakozóhely. Alulról jövő kezdeményezéssel, mintegy népfőiskolaként működő kulturális bázis, ahol dalokat és táncokat tanulnak egymástól, gondolkozhatnak, beszélgetnek a világról, az irodalomról, rajzszakkör működik, lehet ökölvívó-edzéseket tartani, és nem mellesleg együtt lehet lenni felnőtteknek és gyermekeknek, építve a közösséget. Jimmy kényszerű távollétével az épület kiürült, pusztulásnak indult, de most lehetőség van rá, hogy társadalmi munkában felújítsák, és újra élet költözzék a falai közé. Ez meg is történik, az emberek, főleg a fiatalok örülnek, összejönnek a zenészek is, akik már nem csupán a hagyományos darabokat játsszák lelkesen, de a Gralton által Amerikából hozott gramofonlemezekről és bemutatott lépésekből a korabeli divatos shimmy és más táncok és dzsesszes dallamok is igen népszerűek lesznek.
A látszólag ártatlan vállalkozás azonban nemcsak rajongókra, hanem ellenállókra is talál a közösségben. Sheridan atya (Jim Norton), a katolikus egyházközség vezetője egyszerre kárhoztatja, hogy itt ateisták is vannak, mint Gralton, és a népnemzeti kultúra féltésének érveivel, a beszivárgó idegen kultúra mételyétől félti „az erkölcstelenül” szórakozó embereket, ezért bigott híveivel feljegyzi mindenki nevét, aki ezekre a mulatságokra eljár, és vasárnap kiprédikálja őket a templomban, legyenek bár hívei az egyháznak is. Ebben a valláserkölcsi „féltésben” segítségére van Seamus atya is (Andrew Scott), akivel főként a közelgő írországi eucharisztikus összejöveteltől várnak megerősítést. A helyi földesúr, a fasizálódó erők vezetője (Brian F. O’Byrne), tehát a hatalom verdiktje: Jimmy kommunista felforgató agitátor, tehát meg kell tőle szabadulni!
Gralton szelíd agitátor, aki szerint mindenki megférne, megélhetne ezen a földön, csak egy kis belátás és egymásra figyelés kéne. Ámde a földesúr, aki rettenetesen megveri a lányát, amiért Jimmy tánctermébe jár ő is, nem tűrheti, hogy az általa karhatalommal kilakoltatott sokgyermekes család mellett szolidáris emberek ellene forduljanak. Jimmy felajánlja az atyának is, hogy vegyen részt az összejöveteleiken, győződjék meg róla, hogy ott semmi isten ellen való vétek sincs, de a pap azzal utasítja el, hogy csak akkor tenne ilyet, ha Jimmy az egészet az egyház kezelésébe adná. A feszültségek egyre nőnek, az emberek egymás ellen fordulnak, az IRA még gyenge, hogy ténylegesen megvédje a népet, Jimmyt pedig a rendőrség is keresi, mert arra hivatkozással, hogy amerikai útlevéllel ő csak bevándorló, a legegyszerűbb kitoloncolni őt saját szülőföldjéről.
Amikorra az indulatok végleg erőszakba torkollanak és Jimmy termét porig égetik, Sheridan atya az egyetlen, aki belátja, hogy Gralton tisztességes ellenfél volt, nem ellenség, de ez már nem segít azon sem, hogy a férfit ne toloncolják vissza Amerikába, és csak emléke maradjon meg azok között, akik mertek és szerettek szabadon gondolkozni, énekelni, táncolni.
Ha csak magában vesszük ezt a történetet, akkor is nagyszerű színészi alakítások, gyönyörű ír dallamok, (mint a Shule Aroon), izgalmas tánclépések és dzsesszes melódiák szórakoztatják a közönséget, megismertetve az ír történelem egy pici szeletével. Ebből az aspektusból is remek a film.
De látva és hallgatva a történetet, vetítés közben akaratlanul is elkezdett épülni bennem valamiféle párhuzam a mai magyar valósággal. Minden erőltetett belemagyarázás nélkül a hatalom és az egyház félelme és erőszakossága a másként gondolkodással szemben, párbeszédre való képtelensége, diktált dogmái, az emberi szolidaritás iránti képtelensége, a szegény és gazdag társadalmi ellentétei elkezdenek rímelni egymással, és ismerőssé válnak korokon és társadalmakon átnyúlva is. Ezért neveztem bevezetőmben nagyon fontosnak a filmet.
A létező szocializmus csődjétől érzékeny ország retteg a baloldali ideológiák legkisebb igazságtartalmától is, ezért különösen veszélyesek a szélsőjobb hatalmi törekvéseit igazoló demagógiák, és a szegény dolgozó, vagy munkaerőpiacról kiszorult emberek problémáinak közhelyekkel, vagy rossz megoldásokkal történő elintézési módozatai. Ez a film egy adott kor és nemzet konkrét problémáira rámutatva, általánosan figyelmeztet az intolerancia hibáira, és az elvakult valláserkölcsi gondolkodás tarthatatlanságára, ami nálunk, minket is fenyeget mind jobbról, mind balról.
Paul Laverty forgatókönyve, Robbie Ryan operatőri munkája, George Fenton zenéje Ken Loach legújabb filmjében azért fontos és mindenki figyelmére ajánlott élmény számomra, mert az általam oly kedvelt írek és ország még jobb megismertetésével önmagamra is ráébresztett, magamat és a magam gondolatait is megtaláltam benne. Csak remélni tudom, hogy fog még játékfilmet rendezni a mester.
A 12 éven felülieknek ajánlott, 116 perces filmalkotást november 6-tól kereshetik a Mozinet forgalmazásában. Remélem, másnak is hasonló élményt jelent majd, mint nekem.
