Mindenek előtt le kell szögezni, hogy ez a TIR című film semmiben sem azonos azzal az 1987-ben T.I.R. címen bemutatott olasz–magyar–német kalandfilm-sorozattal, amely még most is fel-felbukkan különféle tévécsatornákon, csak annyiban, hogy mindkettő a kamionosok életéhez kapcsolódik. Csakhogy Fasulo 2013-i rendezése minden romantikától, illúziótól mentesen, szinte a minimalista dokumentarista unalomig lecsupaszítva mutatja be a mai kor országúti megélhetési „rabszolgái”, a kamionsofőrök életét.
A TIR – Transit International Routier – a nemzetközi szállítmányozásban részt vevő kamionok egyetemes, rövidítéses jelzése. A főszereplő, Branko (Branko Završan) horvát kamionsofőr, aki egy olasz fuvarozó cégnél dolgozik, szinte szünet nélkül Európa útjait járja. Branko eredetileg tanár, de elhagyta pályáját, mert nemzetközi kamionsofőrként többszörösét keresi annak, mint tanárként egy horvátországi iskolában kapna – ennek hangot is ad, amikor felesége egy kínálkozó lehetőséget említ neki. A jobb fizetésnek azonban ára van: folyamatosan úton kell lennie, a kamionjában él az autósztrádákon, út menti parkolókban és a rakodó depókban egyedül, vagy váltótársával, Makival (Marijan Sestak), aki idővel fellázad és otthagyja a céget. De Branko a főnöke minden kérését teljesíti, még akkor is, ha így időnként pl. hatósági pihenési előírási szabályokat kell megszegni. Feleségével és családjával csak telefonon tudja a kapcsolatot tartani, pedig otthon is zajlik az élet, de ő minden nehézséget szó nélkül vállal a jobb megélhetésért és csak reménykedik abban, hogy valamikor haza is jut.
Ezt látjuk, halljuk másfél órán át. Nincsenek tájak, csak azonosíthatatlan városnevek, nincsenek kalandok, csak munka, meg tétlen várakozások vannak, lényegében mindegy, hogy hol, az arctalan tájban, vagy a gépesítetten lélektelen rakodóhelyeken. Hősünk vezet, telefonál, próbál aludni a fülkében, a kamion faránál valami kis tűzhelyfélén melegített ételt eszik, csöpögő víztartályból mosdik és mosogat, és az minden öröme, hogy öt nap után valahol lezuhanyozhat. Más kamionos filmektől eltérően nincs sem műszaki, sem egyéb baleset, rendőri zaklatás, nem támadják meg a rakományt, nincsenek alkalmi lányok, országúti kocsmák, romantikus tájak, csak egy arctalan, ám olajozott gépezet, amiben ő egy kis csavar. A rendező annyira visszafogja magát, hogy amikor sofőrünk valamiféle kamionos útelzáró sztrájkba keveredik, ahol az olasz kollégák szemébe is mondják, hogy ha ő dolgozik, az a többiek kenyerét veszélyezteti, arra sincs válasza, nem vitázik, nem csatlakozik, csak valahogy kikeveredik belőle és megy tovább.
A családjával való konfliktushelyzetek is legfeljebb a lelkében zajlanak, mikor kisebb megjegyzésekből sejteni lehet, hogy a felesége időnként másutt keres magának vigasztalást, vagy amikor a fia lakáscseréjéhez hozzájárul a távolból az összegyűjtött pénzével, anélkül, hogy ezt a feleségével előzetesen megbeszélné. „Ez egy munka, amivel jól lehet keresni, de amely nem hagy élni” – mondja a film szlogenje.
Töröm a fejem azon, hogy mit ismert el Marcus Aurelius lovas szobrocskájával a Római Nemzetközi Filmfesztivál fődíját odaítélő zsűri?
Valószínűleg ez a film olyan problémákat hordoz, amelyek az olasz kamionos társadalmat belülről feszítik, és amelyen belül egy ilyen kelet-európai munkavállalóval még többet meg lehet tenni, mint amit a hazai szakszervezeti tagok már nem hagynak szó nélkül, még ha az eredetileg értelmiségi is. „Maul halten und weiter dienen” azaz „Pofa be és tovább szolgálni” – mondja a német mondás, és ez vonatkozhat más szakmákra is, és picit erre utal a záró stáblista alatt felhangzó amerikai rabszolga blues, az „Another Man Done Gone” fájdalmas, kiáltó dallama is Odetta előadásában.
Csakhogy másfelől ki kell mondanunk, hogy nézői szempontból ez a film halálosan unalmas. Várjuk: „na, talán most” – aztán semmi. Némi információkat hordozó érzelemmentes mondatok, eseménytelen, monoton nappalok és éjszakák. Cselekményi minimal art.
Az ismereteim szerint mindössze egy dokumentumfilmet (Rumore bianco – 2008) jegyző Alberto Fasulo rendező, forgatókönyvíró, operatőr, producer a film születéséről így vall: „Egyszer lekéstem egy vonatot, ezért kamionstoppal mentem tovább. Az élmény hatására négy éven keresztül próbáltam megismerni a kamionsofőri szakmát. Rájöttem, hogy csak úgy tudok erről a világról beszélni, ha találok egy színészt, akivel közelebb hozhatjuk azt a nézőhöz. Így kerestem meg Branko Završan-t, aki 100 %-ban az ügy mellé állt: letette a jogosítványt és elkezdett dolgozni egy olasz szállítási cégnél kamionsofőrként. Színészi munkáit felfüggesztve, sofőrként dolgozott csak azért, hogy minél pontosabb képet adhassunk erről a nehéz munkáról egy játékfilmben is.”
A szlovén Branko Završan (Rosencrantz és Guilderstern halott, Senkiföldje, Adria blues stb.) eszköztelen játékával semmi bajom, hiteles és jó, barázdált arcán nyomot hagyott ez az élet. Csak hát ez kevés. Johannes Nakajima operatőr és vágó munkája is csak annyiban hagy nyomot a nézőben, amennyire vigyáz arra, hogy minden premier és second planban vagyis arcokon, esőverte ablakokon és egyéb közelikben és félközelikben jelenjen meg, nehogy valami tágabbra is nyisson a kamera. Ez inkább rendezői szándék lehet, bár már-már modoros itt, szóval a bezártságot jól érzékelteti, de egyéb érzelmeknek, fotografálási élményeknek híján van. Ezért mondom, hogy nem jósolok nagy közönségsikert a filmnek a hazai mozikban.
Mindez persze lehet esztétikai érték, de engem, mint a hazai sajtóvetítés egyik nézőjét, nem igazán tudott megfogni. Miután a főhős „hátán fát lehet vágni”, sem fejlődés, sem katarzis, ami a nézőt lekötné, az egyhangú semmit egyhangú semmivel ábrázolni egy idő után érdektelenné válik. Aki nem hiszi, a november 20-át követő országos forgalmazás alkalmával meggyőződhet minderről.