Az információ maga a tiszta forrás. Budapesten, a magyarok pénzéből tanácskozó arab bankárok dicsérték vendéglátóikat, keleti szokás szerint, talán meg is hajoltak előttük. Így van ez rendjén, olykor hozzánk is érkeznek vendégek, a feleségem hiába sózza el a levest, kozmája oda a sültet, az elismerést, hogy milyen finom az étel, mindig megkapja. A tanácskozáson persze feleségek nem vehettek részt, őket itt verni, ott lefejezni, halálra kövezni szokás, de ha valami csoda folytán a férfiak közé vegyülhetnének, biztosan ők is tiszteletre méltónak mondanák uraikat.
A budai Hiltonban (na, hol másutt?) tartott dzsemborin nem lehettek ott az arab világból érkező menekültek sem (messze a tenger), de a zsíros magyar állásokra ácsingózó délszláv, afrikai helyettesítőik biztosan gondosan elolvasták a miniszterelnök szerint, vendégszerető magyarok plakátra írt üdvözlő sorait. Ezután, ha véletlenül, elsőként nem a tiszteletre méltó jelző jutott eszükbe, az kizárólag kulturális különbségükkel magyarázható.
Magyarok: hajléktalanok, nyugdíjuktól megfosztott rokkantak, egykori föld- vagy trafiktulajdonosok sem kaptak meghívót, távol maradtak a frankhitelesek, a Baumag szövetkezet már-már elfelejtett károsultjai, a szociális dolgozók, ápolók, illetve ápoltak, és még oly sokan mások. Pedig már nagyon jönnének. Jelenlétük színesítené a mezőnyt, ők a tiszteletre méltó jelzőt gyakrabban, tartalmasabb mondatszerkezetben használnák, nemcsak a már megszólítottakat, hanem azok családtagjait, fel és lemenő rokonságukat is emlegetve.
