Tetszik, nem tetszik, nagyjából tíz éve jelent meg nálunk is az Amerikából „importált” stand up comedy műfaja. Mondhatja erre bárki, hogy jó, jó, márNagy Endre, Kellér Dezső, Komlós János és sokan mások is kiálltak és beszéltek, csak akkor azt konferansznak nevezték. Később is voltak, akik egyedül álltak ki, mintBenedek Tibor, Kazal László, Nagy Bandó András és mások, de akkor annak magánszám volt a műfaja.

Aki színházi értelemben az jó igazi „dumaszínházat” művelte nálunk, olyat mindmáig csak két embert ismerek: Hofi Gézát és Sándor Györgyöt. Mind kemény, jó, aktuális, politikától sem mentes, közéleti humorral dúsították a pesti kabaré fájának amúgy is szerteágazó lombkoronáját.

Aztán nagyjából 10 éve megjelent nálunk is a stand up. Fiatal és íztelen, nem különben ízetlen volt, mint a gyorsétkezdék hamburgere, és kevés kivételtől eltekintve az is maradt mindmáig. De felnőtt egy generáció, amelyik pörkölt, paprikás csirke és töltött káposzta helyett hamburgert akart enni sült krumplival meg kólával és pizzát. Nekik ez jobban ízlett, mint anyáik főztje, különösen, hogy felnőtt egy generációnyi anya, aki már főzni sem tud, csak készételt melegíteni a mikróban. Ők nem értették, min derülnek a szüleik, mert ahhoz egy kis politikai ismeret, meg kultúra is kell, amiket a bulikban nehéz összeszedni.

De jöttek a stand-uposok, akik nem akarták őket ilyesmikkel fárasztani, inkább az iskolai nagy dumások stílusában elkezdték mesélni saját életükből a közönséggel is megtörténteket: ki hogyan itta magát hülyére, ki hol szellentett, böfögött, ahol nem kéne, ki mondott csődöt, amikor dugni szeretett volna, és az ifjúság máris dőlt a röhögéstől. Az senkit sem zavart, hogy az „előadók” alig tudtak normálisan megfogalmazni egy mondatot, poentírozva felépíteni egy magánszámot, hogy végeláthatatlan szájmenéssel küldik ki magukból életük megemésztetlen élményecskéit, nem egyszer jó vaskos káromkodásokkal fűszerezve az elmaradt humort, mert ez elfért az ő világukban a chips meg a Jackass-filmek között.

Semmi baj, amíg a Dumaszínházat megalapító „humoristák” 2003-ban lehetőséget kaptak Magyarország első stand-up comedy klubjában, a Godot Kávéházban arra, hogy díszletek, segédeszközök nélkül, egy szál mikrofonnal kiállva, történeteikkel szórakoztassák az erre kíváncsi közönséget.

A kezdeményezésnek hamar híre ment, a klubműfaj egyre népszerűbb lett, és a folyamatos tehetségkutatásnak köszönhetően a társulat létszáma is gyorsan nőtt. Csakhogy a stand-up comedy szinte minden szűrés nélkül csakhamar beköltözött a televízióba, a rádióba, a fesztiválokra, céges és magánrendezvényekre, s miközben tíz év alatt alapjaiban változtatta mega magyarhumort, kiszorított majdnem mindent, amit addig szerettünk: színészeket, kabarészerzőket, jó és megfáradt humoristákat, közönségkedvencekké téve a műfaj újait. A stand up egyeduralkodóvá lett a piacon, mert a vásárlóképes kereslet ezeket az ízeket áhította. Saját statisztikájuk szerint csak az idén eddig 684 előadás, több mint 132 000 fizető néző, 72 vidéki helyszín van mögöttük.

Szél ellen nem érdemes fütyülni, mert az ember könnyen lefütyülheti saját magát. Tudomásul kell venni, hogy egy ideig eza magyarhumor, ha irodalmi nem is, de legalább is plebejus értelemben.

Tízévesa magyarstand up, amely – nekem és sokaknak legalább is – egy tízéves gyerek szintjén humoros. Bízzunk benne, hogy a műfaj kinövi magát és művelői megtanulnak írni, beszélni, előadni (ideje volna már!), és humoruk a jelen kacsaúsztatójából bátrabb úszást kívánó, mélyebb vizek felé veszi útját. Bízzunk benne, hogy figyelmük az altestről talán egyszer a szívet és az agyat is megcélozza majd, igaz, ahhoz még kell 10–15 év legalább.

No, mindezek nem hangzottak el a táblaelhelyező ön-ünneplésen, de egymást cikiző, belterjes jópofaságok igen. No megMagács Dánieljópofának szánt, káromkodásokkal lezárt üvöltözése, akinek csak annyit szeretnék üzenni: ha valamire nem jön be a taps és nevetés ott, ahol pikírt megjegyzése szerint „korábban a laktanyában megértették”, nem biztos, hogy a közönségben van a hiba, hátha a poén volt lapos! Egy kicsit több szerénységet és műfaji alázatot, mert a „nagy arc” legfeljebb a több íves plakátokra való! És attól, hogy a bulvárvilágban valaki sztár, még nem biztos, hogy értékes és jó művész.  

A sajtóesemény második részébenKoncz Csabaújságíró „A dumán túl” című friss riportkötetét mutatták be a jelenlévőknek, amely a stand up műfajában működő 31 személyiséggel folytatott beszélgetéseket tartalmaz. Az Ulpius Háznál megjelent kötet recenziójára az elolvasása után kerítünk sort.