Amerikában mindent kicsit másként értelmeznek, mint a jó öreg Európában, így a főiskola, az a cappella, meg talán a fiatal korosztályról készített film fogalmát is, így aztán nem csoda, ha az ízlésünk sem mindenben találkozik.
A film főhőse, Beca Mitchell (Anna Kendrick) magának való tizenéves, aki mindenáron diszkós szeretne lenni, ezért számítógépes programjaival állandóan zenéket keverget, és szinte le sem kerül róla a fejhallgató. Apja szeretné valami komolyabb életpályára ráállítani, ezért elküldi a Barden Egyetemre tanulni, hogy mit, az a film végéig sem derül ki, miután tanulásról az egész filmben szó sem esik.
A campus udvarán nagy a nyüzsgés, megérkeztek a gólyák, hogy elhelyezkedjenek kollégiumi szobáikban, de a legfontosabb, hogy csatlakozzanak valamelyik már ott meglévő klikkhez, csoporthoz, akik egyfelől igyekeznek új tagokat toborozni a kiöregedettek helyére, másfelől ostoba cikizésekkel próbálják mindenki fölébe helyezni magukat. Ez a jó és rossz értelemben vett rivalizálás lesz aztán az egész film motorja is, miután itt a Treblemakers nevű fiú- ésa Belláknevű leány- a cappella énekcsoport a hangadó. Beca, bár énekesi ambíciói nincsenek, végül a Bellákhoz csatlakozik, míg a film férfi főhőse, a jó hangú Jesse nevű szintén elsőéves (Skylair Astin), aki szeretne ráhajtani Becára, különösen, hogy együtt kezdenek el tevékenykedni az iskolarádiónál, ő a Treblemakers tagja lesz.
Feláll a két rivalizáló ellentábor.A Bellákvezetője a meglehetősen diktatórikus, bizonyos értelemben konzervatív beállítottságú Aubrey (Anna Camp), aki gyomorbajos szorongásait szemétkedéssel igyekszik kompenzálni, ugyanis az előző versenyen szó szerint telibe hányta a közönséget, és ezért vesztették el a versenyt. Oszlopos tag még a jó indulatú Chloe (Brittany Snow). Új szerzemények Beckán kívül a gömbölyded Háj Amy, Tasmánia túlfejlett egójú, önjelölt sztárja (Rebel Wilson), Stacie (Alexis Knapp) a szexuálisan túlfűtött csalogány; a biszex afroamerikai Cynthia Rose (Ester Dean énekesnő), és végül, de nem utolsósorban a ferde szemű Lilly (Hana Mae Lee), aki félénk és halk, mint egy kisegér.
A Treblemakers fiúcsapat vezető sztárja Bumper (Adam DeVine) eszelős fazon, csak az éneklésnek él olyannyira, hogy mikor meghívást kap valami nagyobb név mögé háttér vokált énekelni, azonnal cserben is hagyja társait. Helyét aztán Jesse veszi át, akinek sikerül szobatársát, a bűvészkedő Benjit (Ben Platt) is besegíteni a csapatba, amelynek rajtuk kívül csak egy megjegyezhető arca van még, a szemüveges indiai fiú: Utkarsh Ambudkar. Ők tehát a cappella énekversenyeken indulnak.
Az a cappella zenei fogalom a hangszeres kíséret nélküli csoportos éneklést jelenti, amihez nem árt, mondjuk a tökéletes hallás. Ez itt nem felvételi körülmény ugyan, csak jó, ha van, a hangzás végül mégis profi minden próba nélkül is, sőt néha azt súgja a fülem, hogy a stúdióban itt-ott néhány kísérő hangszer is előkerült, ez a képen természetesen nem látszik. A néző persze ne koncerttermi klasszikus madrigálokat, vagy kortárs kórusműveket várjon ebben a totál vokál megmérettetésben, mert az egy mai amerikai ifjúsági filmben maga volna a teljes bukás. Ezek a fiatalok a popvilág slágereit dolgozzák fel tisztán énekhangokra (no, meg beatbox-hangeffektekre és -ritmusokra), és persze amerikai stílusú táncmozgásokra, amelynek elemei a pom-pom lányok ugrabugrálásaitól a klasszikus revüsablonokig terjed.
Hogy a versenyeken ki és milyen szempontok szerint értékel, az nem derül ki, mert a fellépők annyira ugyanazt csinálják mind, csak két rossz indulatú műsorközvetítő: Gail (Elizabeth Banks, ráadásul az egyik producer) és John (John Michael Higgins) állandó cikizős, minősítgető éretlenkedéseit kapjuk értékelés helyett.
Hőseink tehát ebben a közegben vívják meg egymással előre sejthető végeredményű, steril párbajaikat. Nem csupán a csapatok, de a tagok is egymás és önmaguk elfogadásáért, aminek különösen didaktikus része, mikor mindenki önkritikát gyakorolva kér bocsánatot azért, amiért olyan, amilyen. Mennyire más ez, mint az élet-szagú európai, köztük magyar gimnazista-egyetemista filmek! Itt mindenki mesterkélt generál tündi-bündi ciki-vagány negédeskedéssel forgatja a szemeit és ágál, amitől az egész olyan művi, hogy az ember ettől akarja eldobni a rókát.
Ez a hányás ötlet a rendezőnek nagyon megtetszhetett, mert egy próbán is megismételteti a nem épp gusztusos produkciót, ráadásul akkora mennyiségben, mintha a már-már anorexiás Aubrey egy gyorsétkezde teljes menüsorát bezabálta volna fellépés előtt, majd még meg is fekteti benne az egyik kórustagot meg a hangsípot is, hadd legyen min nevetni! Hogy egy magára valamit is adó nő, ha tudja, hogy ez a baja, inkább két napig nem is eszik egy verseny előtt, semmint hogy ilyesmi történjék vele, az meg sem fordul a forgatókönyvíró hangyányi agyában.
A forgatókönyvíró Kay Cannon és az eredeti könyv írója, Mickey Rapkin úgy rángatja elő a fordulatait, ahogy akarja. Mintha egy sztár a vokalistáját egy iskolai kórusból kéne toborozza. Mintha egy versenyen utólag járnának utána, hogy egy kvalifikált együttes egyetlen tagja nem is jár oda, és ez diszkvalifikálást vonna maga után Mitől jött meg az ázsiai lány eddig nem volt hangja, és egyáltalán mit keresett eddig a kórusban? Mi van a Becka által összeállított új repertoárban „korszakalkotó az a cappella éneklésben”, attól eltekintve, hogy nem a lepocskondiázott múlt századi repertoárból, hanem modernebbekből keverte össze? És hasonlók. HA az ember feltesz kérdéseket, kiderül, hogy az egész sztori összefércelt és száz sebből vérzik
A filmnek a néző számára egyetlen izgalmasabb versenyhelyzete az a spontán szerveződött riff off dalban feleselés, mert az eredeti és jól megoldott.
A film számára jó néhány slágert „hangszereltek újra”, vagyis alakítottak át csak vokál megszólalásra. Az Universal Pictures ismert bevezető dallamát ugyanúgy vokalizáltáka Bellákszámára, mint jó néhány toplistás dalt: „The Sign” (Ace of Base), „Turn the Beat Around” (Gloria Estefan), „S&M” (Rihanna), „No Diggity” (Blackstreet), „Party in the U.S.A.” (Miley Cyrus). A Treblemakers repertoárja pedig olyan dalok átiratából áll, mint a „Don’t Stop the Music” (Rihanna), „Let It Whip” (The Dazz Band), „Mickey” (Toni Basil), „Right Round” (Flo Rida), „Bright Lights Bigger City” (Cee Lo Green), „Magic” (B.o.B). A megcélzott korosztálynak valószínűleg ismertebbek ezek, nekem csak kevésre sikerült eredetiben visszaemlékeznem. De azért az túlzás, ahogy Becka lefikáz mindent, ami régebbről szól szépen, csak mert neki más az ízlése. Mintha az új egyben jobb minőséget, s nem csupán divatosabbat is jelentene, ami óriási tévedés.
A rendező, Jason Moore leginkább újabb Boradwy-musicalek rendezésével szerzett magának nevet, de néhány tévésorozati epizód is kikerült már a keze alól. A zenéhez való kötődése erős, és ez a filmbeli munkáján, annak színházszerűségén is érződik. Mindenesetre a Tökéletes hangban az az újszerű, hogy itt legalább valami nyomokban megjelenik a kultúrából, még ha csak popkultúráról van is szó.
Ami a színészi játékot illeti, elég közepes, erősen mesterkélt, nem természetes; nem érdemes név szerint értékelni senkit. Azt nem tudom, hogy az eredeti zenét jegyző Christophe Beck és Mark Kilian volna-e a popslágerek áthangszerelője is, de az derekas munka lehetett. Julio Marcat operatőr stílusosan mozgalmas képeket alkotott a történethez.
Mindent egybevetve én a filmet leginkább a 16–25 éves korosztálynak tudom csak ajánlani, nekik valószínűleg kevesebb gondjuk lesz az élvezetével, mint nekem. Március 28-től kezdi el forgalmazni az UIP-Duna Film, szerintük 12 éven felülieknek. Szerintem azért elég obszcén és erotikus, így gyerekeket még nem célszerű elvinni rá, és a felnőtt korosztály sem veszít vele sokat, ha más program után néz.