Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy a szerzői előhang előtt röviden az olvasó figyelmébe ajánlja szerkesztőségünk – és egyúttal a magyar sajtó – egyik legtapasztaltabb, ma is aktív újságírójának mától olvasható, a maga nemében egyedülálló történelmi leckéjét. Nem csupán fiúknak, nem csupán fiataloknak, hanem valamennyi korosztály valamennyi tagjának. A szerző, Tatár Imre – elmondása szerint – mindig is újságíró szeretett volna lenni; már tízévesen írta a saját újságját, még hirdetést is szerzett hozzá, hogy fedezze a kiadás költségeit. [A bánhidai erőmű hűtőtavának tisztításán dolgoznak munkaszolgálatosok; archív kép]

Csakhogy érettségi után (tekintettel a numerus claususra, a zsidóság egyetemi felvételi arányát korlátozó 1920. évi XXV. törvénycikk előírásaira) nem tanulhatott tovább, így szakmát választott, autószerelő lett. Aztán behívták munkaszolgálatra, majd szovjet hadifogságba esett – az itt következő tábori levelezőlapok és a hozzájuk írt néhány soros magyarázat erről a hét esztendőről szólnak. Hazatérvén előbb a Szabad Nép, majd az Esti Hírlap, a Magyar Hírlap, legtovább pedig a magyar sajtóban mindig is nagy tekintélynek számító Magyar Nemzet újságírója lett. A 100. életévét jövő január 9-én betöltő Tatár Imre külpolitikai újságíróként elsősorban a német–német kapcsolatokkal, valamint az európai biztonsággal és együttműködéssel foglalkozott. Évek óta több-kevesebb rendszerességgel publikál az Infovilágban, amelynek – szerkesztőségünk közössége javaslatára – Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró az örökös tiszteletbeli főszerkesztője.  

Előhang

A háború idején – melynek elejétől a végéig foglya voltam – vissza-visszatérően alkalmam volt írni haza, szüleimnek. Jelezni, hogy élek. Hosszabb-rövidebb szünetekkel jöttek-mentek a jórészt tábori levelezőlapok.

A háborús sodródás nem engedte, hogy akár egyet is eltegyek emlékül azok közül, melyeket én kaptam otthonról. De amit én írtam, szüleim gondosan elrakták, megőrizték. Így nekik köszönhető az itt következő sajátos beszámoló a múltról. Más szóval: útirajz – levelezőlapokkal elbeszélve.

Bánhida

Hát ennek mi köze van a katonasághoz, illetve annak munkaszolgálatos részéhez? Képeslap Visegrádról. Édesanyám üdvözöl 1943 nyarán, s a címzés: a komáromi II. hadosztály 4. munkásszázad egyik tagjának szól. Tán joggal feltételezem, hogy nemcsak nálunk volt szabad a civilekkel azonos levelezés, más hazai egységeknél is.

Az igazat megvallva nem válaszoltam, s a bánhidai két esztendő alatt egyetlen sort sem írtam. Miért? Kellett volna? Rendszeresen hazajöhettem Pestre, a századból néhányan minden hétvégén kaptak eltávozási engedélyt. Kedvezmény volt ez. Büntetési lehetőség is. Emlékszem, hogy egy időben a főhadnagy úr megvonta a századtól az eltávozás lehetőségét. Miért? Nem emlékszem. De arra igen, hogy egy fényképen boldogan tusolok a margitszigeti uszoda nyitott medencéje mellett két máramarosi bajtársam társaságában. Eltávozáson.

Volt-e az országban több „Bánhida” is? Nyilván igen, bár valószínűleg nem a munkaszolgálatos századok többségénél volt ilyen. S még egy megjegyzés: én 1941 és 1943 között voltam ott. Ennek az időszaknak a leírásáért vállalok felelősséget.

Bácsszentiván

A bánhidai „leszerelés” után itt szerveztek új menetszázadot. Néhány heti semmittevés. Előzőleg utasításba kaptuk, hogy utazzunk haza, és szerezzünk be meleg holmit. Az „orosz tél” foga kemény. Így érkeztünk az (akkor dél-magyarországi, egyébként sváb) faluba, s jelentkeztünk Wodianer főhadnagy úrnál.

Annyit tudtunk róla, hogy nála arany életük van a munkaszolgálatosoknak. Jó néhány év múlva ismertem meg életrajzát, s nem állom meg, hogy néhány mondatot ne írjak erről. Ősi zsidó család sarja, a XIX. század elején kerültek Magyarországra. Az egyik ág „még idejében” kikeresztelkedett, s mire jöttek a zsidótörvények, ennek az ágnak minden nagyszülője keresztény. Így lehetett a Horthy-időkben egyikük katonatiszt, a másik hazánk nagykövete Lisszabonban. Ez magyarázza a bácsszentiváni munkásszázad arany életét. S azt, hogy a főhadnagy úr nem jött ki velünk Ukrajnába.

Rövid időt töltöttünk itt, nem leveleztünk az otthoniakkal. Ám egyszer mégiscsak elment egy civil levelezőlap: „…Elindultunk, de egyelőre nem tudjuk, merre.” Illetve annyit igen, hogy a cél Ukrajna. Hova máshova? Levlapomon van egy máig naivnak tetsző mondat: „Legyetek szívesek egy vízhatlan vászonkesztyűt beszerezni.” Miért éppen itt jutott ez az eszembe? S miért hittem, hogy csomagot lehet oda küldeni, ahova megyünk? Úgy látszik, Bánhidán elkényeztettek bennünket. Amennyire emlékszem, a kesztyű soha nem érkezett meg hozzám.

Ukrajnában vonatoztam

Hamarosan kiderült: Ukrajnának hozzánk közel eső része, Galícia a cél. A kor jellegzetes utaztató eszköze a tehervagon (a nép nyelvén marhavagon) – így utaztunk mi is, de tűrhető körülmények között. Nem volt túlzsúfolt, nem zárták ránk az ajtót. Nézelődhettünk. Éppen Lembergben álldogáltunk, amikor a lebombázott házak között meredező magas tűzfalon egy óriási betűs feliratot látok: „Alle Räder sollen rollen, für den Krieg!” Gondoltam-e akkor arra a front felé menetben, hogy néhány hónap múlva kikergetik innen a németeket, és soha többé nem forognak itt kerekeik a háborúért?

Ezen az úton történt valami, ami most, visszatekintve, elképesztőnek hat. Üres tábori postai levelezőlapokat osztottak ki, s mindenki írhatott haza. A robogó vonatból (!) sárga karszalagos munkaszolgálatosok. A hon általában nem elkényeztetett fiai! „Drága Szüleim! Egyelőre úton vagyunk. Utazunk jól…” A dátum XI. hó 20. (1943.) Tudom, a tábori postaszolgálatot egészen a frontvonalig kiépítették, gondolom, a katonák és az otthoniak lelkiállapotának javítására. De azt is tudom, hogy az eredeti „zsidó szabályzat” szerint például a honvédet félévenként, a munkaszolgálatost soha többé nem szabadott hazaengedni. Ez a barbárság később enyhült, nagybaconi Nagy Vilmosnak köszönhetően. Ami a tábori postát illeti, gondolom, a századparancsnokokon múlott, mit és mennyit engedtek meg a muszosoknak.

A mi katonáinkat szemmel láthatóan Wodianer főhadnagy úr szelleme vezette. Egészen egy Proszkurov nevű városkáig…

Proszkurov

Csinos városka Galíciában, a Kamenyec Podolszkij, Tarnopol, Vinnyica helységcsoportban, úgy félúton a Kárpátok és Kijev között. A Szovjetunió elleni háború egyik színtere. Német–magyar katonai ellátó központ, régebben Erich von Manstein német vezértábornagy hadiszállása. De amikor a szovjet erők Kijevet (is) felszabadították, Hitler mérgében felmentette. Manstein elment, de mi maradtunk még darab ideig. Itt töltöttük az időt a 201. könnyű-hadtáp-megszálló hadosztály részeként. Együtt német szolgáltató egységekkel, intézményekkel. Mint például az emeletes gyógyszerközpontjuk.

Szűk négy hónap, viszonylagos nyugalomban, kevés munkával. Nagyon kifelé állt a német–magyar megszállók rúdja. Nekünk nem volt mit tenni. (Mint majd 1990-ben, csaknem fél évszázad múltán kiderül, ezt a rendezettséget mi, munkaszolgálatosok a hadosztály vezetőinek, köztük Király Béla vezérkari százados emberségének köszönhettük.)

E hónapok alatt kilenc tábori postalapot írtam haza. (Mi lett a sorsuk azoknak, amelyeket otthonról kaptam? Nyilván legkésőbb átszökésünkkor megsemmisítettem. Amit én írtam, szüleim megőrizték.) A 9-es szám azt mutatja, hogy itt sem korlátozták levelezésünket. A papír minősége azonban igen gyenge, többségüket nem vagy nagyon nehezen tudom ma már elolvasni. Azért megpróbálok, amennyit csak lehet – szavakat, mondatokat – kiemelni, amelyek némi tájékoztatást adhatnak a mai érdeklődőknek.

Innen indultunk – valamikor március elején (1944) – a Kárpátok felé. Nyomta a szovjet hadsereg a frontvonalat. Hatalmas oszlop alakult ki. Nem állom meg, hogy néhány szót ne írjak erről, az egyáltalán nem katonás seregről. Talán elöljáróban annyit, hogy nekünk, munkaszolgálatosoknak is, minden este magunknak kellett szállást keresni a lakosoknál vagy üresen hagyott házakban. Egy éjszakát két SS-katonával közösen töltöttem, szabadságra hazamenő, magyarul jól beszélő sváb fiúk. Volt itt csellengő magyar és német katonákon kívül kaukázusi menekült, a Volgától jövő s Nagy Péter cár idejéből Oroszországban letelepedett „volgai német”, szóval úgy gondolom sok mindenki, aki a német megszállás alatti tevékenysége, rokonszenv-nyilvánítása miatt nem várta be a visszatérő oroszokat…

(Folytatjuk.)