A „Magyarország az első világháborúban” című, 200 oldalas, tartalmában kivitelében egyaránt példásan gazdag könyv nem titkolt célja, hogy a történettudomány eszköztárával gondolkodásra serkentsen, s a magyar múlt súlyos traumáját mélyen elemezve – a Kárpát-medence reális, közös, európai szellemű jövőjét segítsen kibontakoztatni.
E sorok írója pedig – hasonló céllal – arra próbál vállalkozni a maga jóval szerényebb eszközeivel, hogy a kötet olvasására, meditáló tanulmányozására bíztassa azokat, akik számára készült. A 12 tanulmány tizenkét
kulcsgondolatának megismertetésével csábítanék a könyv részleteinek megismerésére, s kiben-kiben akár a szeretem, nem szeretem valóságok el- és felismerésére is.
1. Az első világháború okai. „Már igen korán, 1866-ban megfogalmazódott az a magyar külpolitikai axióma, amely szerint nem érdemli meg a magyar politikus nevet az, aki Magyarország főveszélyének nem az oroszt tartja, aki nem az oroszok természetes ellenfeleiben látja Magyarország természetes szövetségeseit. Mivel pedig csakis Berlintől lehetett remélni, hogy képes feltartóztatni az orosz gőzhengert, Magyarországon minden komoly politikus
németbarát lett.” (12. o.)
2. A monarchia harereje. „Más államokkal összehasonlítva a Habsburg Monarchiában a haderőfejlesztés elmaradt, új fegyvereket, technikai vívmányokat, háborúban nélkülözhetetlen felszereléseket csak késve, vagy egyáltalán nem vezettek be, a meglévők nagyobb része elavultnak számított… A tények ismeretében kijelenthetjük, hogy 1914 nyarán az osztrák–magyar hadsereg nem volt felkészülve a Nagy Háborúra.” (34–35. o.
3. Háborúra felkészületlen hátország. „A katonai vezetéssel ellentétben, amely évek óta készült a háborúra, a társadalom nem volt előkészítve a fegyveres harcra. A monarchiát fél évszázada nem érte támadás, Magyarországon 1849 óta nem járt idegen hadsereg. Ha a háború gondolata egyáltalán felmerült a közvéleményben, csak úgy, hogy majd megleckéztetjük Szerbiát. (152. o.)
4. Frontok. „Egyidejűleg három különböző szintéren folytatott küzdelemre az osztrák–magyar haderőt szakértők
eleve elégtelennek tartották. Sőt az osztrák–magyar csapatok létszáma két fronton egyidejűleg végrehajtott
eredményes fellépéshez sem volt elegendő.” (43. o.) Ehhez képest: az első világháború csatamezői a Piavetől és az
Isonzótól, a Balkánon át Galíciáig terjedtek.
5. Haditerv hiánya. „Bármennyire is hihetetlennek hangzik, a központi hatalmak egy majdani kontinentális háborúra
vonatkozólag nem rendelkeztek precízen egyeztetett haditervekkel”. (58. o.)
6. 50 kilós katona. „Az antant csapatok már kezdetben is létszám-, valamint a nehéztüzérségi lövegek és a
repülőgépek számát tekintve is nyomasztó főlényben voltak. A támadó osztrák–magyar katonák a rossz és
rendszertelen táplálkozás következtében fizikailag és szellemileg kimerültek (átlagos súlyuk 50 kg volt), a csapatok
harcértéke csekély volt. Ilyen körülmények között a siker eleve reménytelennek tűnhetett.” (88. o.)
7. Szövetségesekből ellenség. „1916 nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia ellenségeinek tábora újabb taggal gyarapodott. Románia augusztus 27-én nyilvánosságra hozott hadüzenetével egyidejűleg megindította a hadműveleteket nyugati szomszédja ellen. Feltűnő, hogy – Olaszország előző évben történt hadba lépését kővetően – ezúttal is egy olyan állam választotta az antant koalíciójához való csatlakozást, amely a világháború kitörésekor még Ausztria–Magyarország szövetségesének számított… Bár július végére a központi hatalmak már egészen biztosra vehették a románok csatlakozását az antanthoz, csak akkor kezdték meg az Erdélybe irányuló csapatszállításokat”. (93., ill. 96–97. o.)
8. Háború a vizeken. A tengeren „a szigetekkel tarkított osztrák–magyar partvidék és a nyitott olasz partvidék közötti különbségek, a védelemben rejlő lehetőségeket tekintve, a monarchia hadiflottája számára voltak kedvezőek”, de „a Bécsből, illetve Polából irányított császári és királyi hadiflotta manőverezési lehetőségei az Adriára korlátozódtak.” (110. o.)
9. Hadifoglyok. „A világháborúban fogságba esett mintegy 7,3 millió katonából Oroszország után az Osztrák–Magyar Monarchia vesztette a legtöbb foglyot: 1 673 000 főt.” (134. o.)
10. Háborús mindennapok – alulnézetből. „A sovinizmusba hajló hazafias lelkesedés, a gyors győzelembe vetett
optimista hit, a király és a kormány iránti feltétlen bizalom és az önfeláldozás készsége korántsem jellemezte az
egész magyarországi társadalmat. Nemcsak a szerb és néhány más nemzetiségi csoport magatartása volt
tartózkodó és ambivalens, sőt egyes esetekben méltatlankodó és kritikus, hanem az összlakosság több mint
háromnegyedét kitevő parasztságé és munkásságé is… Az otthoniak között megmaradtak, sőt a nehézségek
növekedésével még markánsabbakká is váltak a különbségek és a hagyományos ellentétek. A szegény és
iskolázatlan emberek egyre inkább az ,urakat’ és a ,gazdagokat’ okolták a háború minden borzalmáért. 1917–18-
ban számos helyen került sor éhséglázadásokra, fosztogatásokra. Az 1918 őszén hazaözönlő frontkatonák egy
részéhez hasonlóan ők is elégtételt követeltek és igazságtételre vártak.” (120., ill. 133. o.)
11. „Elveszítettük”. 1918 október 16-án bejelentették a képviselőházban a perszonáluniót (külön államok, közös
uralkodó) s ezzel a dualizmus végét. Ekkor történt, hogy Károlyi Mihály gróf felszólalásában a perszonáluniót
elfogadta volna, de a kormányt „alkalmatlannak tartotta annak gyors megvalósítására. Akkor mondta Károlyi
elhíresült szavait: ,A háborút elveszítettük, most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el’…Másnap, október 17-én – tábora megdöbbenésére – Tisza István megerősítette Károlyi kijelentését: ,Elismerem, hogy a háborút elveszítettük’.” (167. o.)
12. A történelmi Magyarország vége. „Bár igaz, hogy ,Nagy-Magyarország’ egysége 1541, tehát Buda elfoglalása
után csak 1867-ben állt teljesen és tartósan helyre, ez mit sem változtat azon, hogy a 19-ik században kialakult
modern magyar nemzet történelemszemlélete szerint ez az egység valójában mindig is fennállt. Ennek alapján
tekintette a magyar nacionalizmus a magyarságot a Kárpát-medence természetes politikai vezetőjének, ebből
kiindulva határozta meg a magyar politika nagy feladatait, ezt tanították az iskolákban, ezt tükrözte a közbeszéd és a közírás egyaránt. Ez az ezerévesnek tekintett egység pedig 1918 és 1920 között, a világháborús vereség hatására felbomlott, a nemzetiségek, a győztes hatalmak aktív támogatását élvezve, elszakadtak, a történelmi Magyarország darabjaira hullott.” (179–180. o.)
Mindezek nyomán végzetszerűen és elkerülhetetlenül került sor 1918–19 drámai eseményeire, 1920. június 4-én pedig a történeti Magyarország területének kétharmadát és vele több mint 3 millió magyart is elszakító okmány aláírására a versailles-i kastélykert Nagy Trianon palotájában. Majd mindarra, ami a legújabb kor magyar történelmében ez után következett – a mai napig…
…Már a nyomdában járt ez a kötet, amikor Romsics Ignác professzor, 2010 nyarán a jövőről nyilatkozott, éppen Erdélyben, a kolozsvári Krónika című lapnak. S tette ezt tudósként, vérbeli történész módján:
– Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét –, perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
– Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy
valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek…
Ám sohasem lesz mindegy, mikor, milyenek a malomba kerülő magvak az egész Kárpát-medencében…
(Kossuth Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Nemzeti Kulturális Alap)
