Nézegetem a Facebookon ismerőseim karácsonyi posztjait, és egy fotónál megállok. Szép család, fiatal anyuka, apuka, és egy körülbelül másfél-két éves kisfiú. Mindhárman ünnepi díszbe öltözve, a fiúk öltönyben, mintha fellépők lennének egy színpadon. Ha a gyerek egyszer sok-sok év után kézbe veszi majd ezt a képet, azt fogja mondani: Hiába na, az apám, úriember volt. Tudott öltözködni, és tudta, hogyan kell megjelenni.

Viszont a családi színielőadás mögött én mást is látok. Hogy mit? Durva önkizsákmányolást az apa részéről, aki a fotón elegáns öltönyben feszít. Tudom, hogy ő heteken át napi 12-14 órát ült a volán mellett, csak azért, hogy a családjának előteremtsen mindent, ami a csillogóan szép ünnephez kell. Kegyetlen, micsoda élet, ennyit robotolni azért, hogy a családnak mindene meglegyen! Megéri? – kérdezném, de máris átsiklik a szemem a kép másik oldalára.

Az anyukát, a feleségét nem ismerem. Első látásra élete virágjában lévő, mosolygós fiatal nő. Gömbölyű, mint a frissen sült kalács. Próbálja ugyan jól szabott, színes ruha mögé rejteni telt idomait, de nemigen megy, és ettől kínosan feszeng. A kép középpontjában a gyermek, a család reménysége, a kis herceg áll, szemében őszinte csodálkozással. Kettőjük között nézelődik, és nem igazán érti, mire ez a nagy felhajtás. Apa és anya most miért húzza ki annyira magát?

Nyugalom – mondanám neki, ha tehetném. – Kicsi fiú, a karácsonyi színjáték hamar elmúlik. De azért két kemény hétre az év végén fel kell majd készülnöd később is. Ilyenkor bejelentés nélkül jönnek majd a vendégek. Aztán sorban minden rokon és barát végigmustrál, megjegyzi, mennyit nőttél tavaly óta, puszilgat, össze-vissza gügyög majd neked, és a Nana főztje mellé még az asztalon tornyosuló sütemény- és bejglihegyeken is át kell majd rágnod magad. Együttérzésem.

Tarts ki, mert karácsony után jön a szilveszter, amikor kötelező vidámnak lenni, akkor is, ha éppen sírhatnékod van. A maga idején ezeket mind megtanulod majd, ahogyan én is megtanultam, és tudni fogod, hogy januártól visszavehetsz majd az erőlködésből, mert az élet lassan, de biztosan visszazökken majd a megszokott kerékvágásba.

Persze akkor sem lesz könnyebb, csak más.

Elmondom, mit láttam otthon, meg a közvetlen családban akkor, amikor kisgyerek voltam, mint most ez a fiatalember. Először is láttam apámat, aki fanatikusan küzdött azért, hogy a családjának otthont teremtsen. Nem ivott, nem kocsmázott, nem nőzött, nem dohányzott, nem voltak káros szenvedélyei. Amikor lehetett, akkor kirándult, könyveket és bélyeget gyűjtött, meg múzeumba járt, ahová engem is magával vitt. És amikor már lehetett utazni, akkor útiterveket szőtt és valósított meg.

Aztán ott volt még a szemem előtt apám öccse, Feri bácsi, a keresztapám. Ő a felesége és az anyósa nagyravágyó igényeinek kielégítésén munkálkodott aktív éveinek többségében. A gyereknevelésbe nem volt beleszólása, az a nők reszortja volt. Ennek a leosztásnak a végeredménye persze katasztrofális lett. Balázsból semmi, de semmi nem lett. Elkényeztették, dolgozni, küzdeni sohasem tanult meg. Keresztapámra egyszer láttam mosolyogni a feleségét, Éva nénit, amikor szemtanúja voltam annak, hogy szemérmesen megmutatja neki az aktuális fizetésemelésről szóló papírt. Ezt tetszett a ház asszonyának, innentől több pénzt lehetett elherdálni.

Sem apám, sem keresztapám nem járt a tilosban. Ők dolgozni jártak, munka után meg egyenesen hazajöttek, vagy esetleg elmentek még bevásárolni, de nem voltak rejtekútjaik. Amikor már felnőtt nő lettem, gyakran sajnálkozott az édesapám amiatt, hogy korán, tizenhét évesen megismertem azt a fiút, aki később a férjem lett. Sok mindenről lemaradtam, mondta. Megnyugtattam, hogy ezen ne szomorkodjon, szereztem én elégséges tapasztalatot az évek során. Nem maradtam le semmiről. Aztán rájöttem, hogy igazából nem is engem sajnált ő, hanem saját magát, és a saját hiányérzetét vetítette ki rám. Neki voltak meg nem élt vágyai, és meg nem valósult álmai a nőkkel kapcsolatban.

Ahogy teltek-múltak az évek, láttam sok-sok férfit, akik a maguk módján mind megpróbálták orvosolni ezt a hiányérzetet. De mielőtt belekezdenék a felsorolásba, álljunk meg egy pillanatra. Milyen alapon foglalkozom én a hűtlenkedéssel? Nos, jó okom van rá.

Bár a személyi számom 2-vel kezdődik, ami hitelesen bizonyítja, hogy nem vagyok férfi, mégis tudom követni a gondolkodásmódjukat, megértem a reakcióikat. Ez azért van így, mert engem fiúnak vártak, fiúsan, önállóságra neveltek, és fiúkkal együtt nőttem fel. Egykor, réges-régen a mi utcánkban, Pécelen én voltam ez egyetlen lány. Ha játszani akartam, akkor be kellett állnom a fiúcsapatba. Mentem, rohantam ki a mezőre, a tóhoz, bicikliztem velük. Hétvégén még focimeccsre is jártunk. Onnan akkor lettem eltiltva, amikor apám hosszas keresés után egyszer csak a nevetgélő focisták öltözőjében talált meg. Na, lett is nemulass ebből! De akkor már késő volt. Addigra már fiúsítva voltam. Azután is a fiúkkal csavarogtam. Szerettem ezt az életet, mert szabad voltam.

Később, az első munkahelyemen, azt láttam, hogy a mérnök fiúk jelentős része kolléganővel vagy kolléganőkkel éli meg otthon megvalósíthatatlan vágyait. Egyiküknek ez olyan jól sikerült, hogy a felesége és a barátnője közel egyidőben ajándékozta őt meg egy-egy gyermekkel. Aztán esti iskolán elvégeztem egy főiskolát, ott a diáktársak között volt egy szűk csoport, akikről azt rebesgették az évfolyamtársak, hogy négyesben-hatosban áldoztak a meleg ágy örömeinek. Közben otthon mindenkinek megvolt persze a saját partnere. Ez inkább csak szóbeszéd volt, de voltak munkatársaim, akikről pontosan tudtam, hogy a hibátlan külső máz alatt otthon repedezik a házasság vakolata, amit csak nehezen tartanak össze az alkalmi kalandok. Pedig ezek első látásra mind jó fiúk voltak. Nem kocsmába járó, haverokkal rendszeresen kimaradó fajták, hanem gondoskodó családapák és férjek. Mégis úgy kapaszkodtak a külső kapcsolataikba, mint egy mentőövbe. Némelyik még viccesen meg is jegyezte: minden nővel nem lehet, de törekedni kell rá.

Ha jobban belegondolok, voltam én ebben a műfajban, a férfi-nő relációban szinte minden. Barátnő, feleség, kaland, szerető, élettárs. És mi tagadás, volt az életemben több olyan viszony, ahol én töltöttem be egy darabig a „másik asszony” szerepét. Megtapasztaltam a színét és a visszáját mindegyik szerepnek. Volt jóképű, nőcsábász férjem, aki a nyitott házasság apostolának szerepében tetszelgett. Éltem hosszú, turbulens távkapcsolatban egy észak-amerikai férfival, aki mindenkinél jobban rettegett attól, hogy a felesége egyszer mégis felfedezi az ő külön útjait. Volt alkalmam azt is megfigyelni, milyen ügyesen álcázza a privát programjait kardos asszony hírében álló felesége előtt egy kedves kollégám. És ritkán, nagyon ritkán hallottam az is, hogy én még soha nem csaltam meg a feleségemet. Ilyenkor általában gyorsan visszavonulót fújtam.

Útközben néha felfedeztem olyan alapigazságokat, amelyekről jobb lett volna, ha már korábban tudomást szerzek. Ilyen volt például az, amikor önkéntes idegenvezetőként dolgoztam néhány évig a Szépművészeti Múzeumban, ahol tagja voltam egy vegyes, nemzetközi csapatnak. Voltak közös ünnepeink, és ilyenkor láttam, mivel meghívást kaptunk rendszeresen egymás otthonaiba, hogy azok, akik jól mentek férjhez, mennyivel könnyebb, mennyivel vidámabb, mennyivel élhetőbb életet élnek, mint mi, akik nem. Pedig nem voltak semmivel sem szebbek, jobbak vagy különbek nálunk, csak tudtak valamit, amit mi nem: hogy ha férjhez akar menni az ember lánya, akkor elsősorban jó férj- és apaanyagot kell keresni, nem mást.

Sokrétű tapasztalataimnak köszönhetően lassan, de biztosan összeáll bennem egy kép. Azt gyanítom, hogy divatos kifejezéssel élve: rendszerszintű problémával állunk szemben. És nem ott találtam meg a probléma gyökerét, hogy az ember meg az asszony ingatag, hanem egészen másutt. Úgy látom, hogy a férfiak jelentős része a vég nélküli elvárások és a teljesítménykényszer csapdájába esett, és e kettő, mint a lián, kíméletlenül fogva tartja őket. Sok az elvárás, és kevés az öröm. Azt vettem észre, hogy barátaim egy része össze-vissza hazudozik a feleségének meg a családjának, ha egy kis én-időt szeretne. Mert a jól teljesítő férfiakra a család úgy rátelepszik, hogy szinte bedarálja őket. Ők a gondoskodó kenyérkeresők, a túlmunkát vállaló családfenntartók, akiket ugyanez a család a végletekig kihasznál. Milyen dolog az, hogy két ilyen érdemdús családapa a minap engem kérdezett arról, hogyan tudna némi szabadságot kivenni otthonról?

Egyre inkább kezd a meggyőződésemmé válni, hogy sok férfi azért keres házasságon kívüli alkalmi kalandot vagy tartós kapcsolatot, mert számára ez az egyetlen lehetséges módja a lázadásnak az elnyomás ellen. És ezzel végső soron nem a feleségét vezeti félre, hanem önmagát. Ugyanis itt nem a hűség vagy hűtlenség az alapkérdés, hanem az, hogy engedjük egymást szabadon lélegezni, vagy egy élethosszig tartó színjátékban veszünk részt.

Nem tudom megmondani, mi a jó megoldás ezekre a dilemmákra. Azt viszont látom, hogy ahol nincs szabadság, ott előbb-utóbb belopakodik a titok és a gyanú. Talán nem a hűség újradefiniálására lenne szükség, hanem a szerepekére. Egy valamiben azonban biztos vagyok: hogy lehet és érdemes másként csinálni. Ugyanis a történet végén senki sem arról panaszkodik, hogy túl keveset dolgozott, vagy jobban is teljesíthetett volna. Inkább azt szokták megbánni a távozók, amit nem mertek felvállalni: a terveket, amelyeket nem valósítottak meg, a lehetőségeket, amelyeket kihagytak, és az utakat, amelyeket nem jártak be.

Tegnap azt olvastam ebben a témában Müller Pétertől: „Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett és szerették.” Szeressünk, amíg szerethetünk, mert biztos nem véletlenül született ez a mondás a pandémia idején: Boldog ember az, aki szereti a feleségét.

A kép a ChatGPT segítségével készült