Július elsején módosult a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény, és ennek értelmében ezentúl vadgázolás esetén szinte minden esetben az autósok lesznek hibásak. A vadgazdálkodásból élőknek egy esetleges baleset kapcsán csak annyi a teendőjük, hogy sajnálkozva tárják szét a kezüket, és az elpusztult vad után kártérítési igénnyel élhetnek.

Az új jogszabály szerint nem minősül a vadászatra jogosult felróható magatartásának vagy a tevékenységi körében előálló rendellenességnek, ha a vad az életmódjából, szokásos táplálkozási, szaporodási viselkedéséből következő helyváltoztatása miatt jelenik meg a lakott területen kívül közúton, autóúton, autópályán vagy a település belterületén, kivéve, ha a vad megjelenése a vadászatra jogosult tevékenységével áll okozati összefüggésben.

Lefordítjuk magyarra a kissé kacifántos, de amúgy rémisztő mondatot: a vadászatból élő, abból bevételre szert tevő vadásztársaság felelőssége csak abban az esetben állapítható meg, ha az amúgy vétlen, önhibáján kívül balesetet szenvedett autós bizonyítani tudja, hogy a vad azért keveredett az útra, mert éppen űzték, lőtték vagy hajtották.

Mindez az emberekkel és az állatokkal szemben is méltánytalan. Most ne a szabálytalankodó autósokból induljunk ki, mert az ő vétségeikre – gyorshajtás, ittas vezetés, vezetés közbeni telefonálás – nincs mentség. Tételezzük fel viszont, ami valóságosan is igaz, hogy az autóvezetők döntő többsége normálisan, a szabályosan, figyelmesen vezet. Ez az érdekük, mert szeretnének épségben hazaérni, úgy, hogy sem a saját, sem mások testi épségét és életét nem sodorják veszélybe.  

Ezzel szemben a vadásztársaságok az esetek többségében – tisztelet a kevés kivételnek – annyit tesznek a „biztonságos” közlekedés érdekében, hogy kirakatnak egy táblát az út szélére, ami azt jelzi, hogy vadveszélyre kell készülni. Ezzel a vadásztársaságok letudták a biztonságos közlekedéssel kapcsolatos teendőiket, nem foglalkoznak azzal, hogy kerítéssel válasszák el a vadak élőhelyeit az úton közlekedőktől, és arra sem figyelnek, hogy netán vadátjárókat létesítsenek, ahol az állatok biztonságosan, az emberek testi épségeit nem veszélyeztetve átkelhetnek az úton. (Néhány helyen vannak ilyenek, de elenyészően kevés.)  

Ezért azután előfordulhat, hogy a szabályosan vezető, az útra maximálisan figyelő autós előtt átrohan egy őz, vagy egy vaddisznó, és ilyenkor a gépkocsi vezetőjének esélye sincs elkerülni az ütközést. Ehhez nem kell figyelmetlennek lenni, sem pedig túl gyorsan vezetni, a szabályosan közlekedőt is érheti vadbaleset, ám ebben az esetben a törvény nem a vétlen vezető, hanem a balesetet okozó állat tartásában és vadászatában érdekelt társaságok érdekeit védi.

Az, hogy az utak mentén tábla jelzi, hogy vadveszélyre kell felkészülni, önmagában teljességgel alkalmatlan arra, hogy megelőzzék az ilyen baleseteket. Ha valaki szabályosan – országúton 90, autópályán 130 kilométeres sebességgel – közlekedik, a legfigyelmesebb vezetés estén sem tudja elkerülni az ütközést. Lehet persze csökkenteni a sebességet, de nem életszerű – ráadásul balesetveszélyes –, ha csak a megengedett sebesség felével, vagy még annyival sem cammogunk.

Át kellene gondolni ezt a tisztességesnek nemigen nevezhető szabályozást, mégpedig oly módon, hogy ne csak az autóvezetőknek, hanem a vadászatból élőknek is legyen felelősségük.