Azóta az EU gazdaságpolitikájának hangsúlyos eleme lett az ipari reneszánsz, ami számszerűsített célként 20%-os GDP-n belüli ipari részarányt célzott meg.

Az újraiparosítás fogalma azonban egyáltalán nem egyértelmű. Egyrészt angolul az „industry” szó nem is a hagyományos értelemben vett ipari tevékenységet, hanem olyan összetartozó és helyettesítő tevékenységeket jelent, amit nálunk inkább az „ágazat” szó jelöl. A magyar nyelv egyébként ismeri a szolgáltatóipar vagy a szórakoztatóipar fogalmát is, a fogalom iparra szűkítése akár fordítási tévedés is lehet.

Más a helyzet, amikor a „manufacturing” szó szerepel, itt már feldolgozásról, megmunkálásról van szó, vagyis lényegében ipari tevékenységről. Másrészt az ipar és a szolgáltatás szembeállítása elavult szemléletre utal. Az ezredfordulón ugyanis felerősödött a vállalati struktúrák átalakulása. A 20. században az összetett, sokféle tevékenységet kapun belül végző nagyvállalatok voltak a sikeresek, az információtechnológia fejlődése magával hozta „a kicsi a szép” filozófiát, ami a lapos szervezet hasznosságát, a lean management, a core competence és egyéb hasonló vezetés-szervezési koncepciókat terjesztette el. Vagyis azt javasolták a cégtulajdonosoknak, hogy ne forgácsolják szét a cégirányítás teendőit, a vállalat koncentráljon azokra a tevékenységekre, amelyekben a legjobb, amelyek a bevételt generálják. A kiegészítő, kisegítő tevékenységeket pedig inkább vásárolják meg a piacon.

Iparvállalatoknál ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a szolgáltatásokat (informatika, szállítmányozás, jog, stb.) ki kell szervezni a cégből. És máris csökken az iparvállalatnál lejelentett teljesítmény, miközben növekedést mutató statisztikai adatok jelennek meg a szolgáltató szektorban. További új tendencia, hogy a szolgáltatásokban elkezdenek ipari tevékenységet végezni. A befejező műveletek, az áru személyre szabása már sokszor a kereskedőnél történik (autó, számítógép vásárlásnál bárki találkozhatott már vele), vagy a raktározás, kiszállítás során állítják össze a vevő igényei szerinti konstrukciót. (Például a logisztikai bázison töltik fel az adott nyelvű szoftvert és címkézik fel a billentyűzetet, stb.) Informatikai cégeknél pedig szinte szétválaszthatatlan a „termelő” és a „szolgáltató” tevékenység és termék. Vagyis, már nincs is túl sok értelme az ipar­szolgáltatás kategóriák megkülönbözetésének.

Az ipar (kitermelő-, feldolgozó- és energiaipar) részaránya egyébként az EU 28 tagállamának GDP-jében a 2000. évi 22-ről 2013-ban 19,1%-ra mérséklődött, a feldolgozó-iparé 18,5-ről 15%-ra csökkent. Mivel eközben az összesített GDP 17%-kal nőtt – az ipari 8%-kal, a feldolgozó-ipari 11%-kal – nem abszolút visszaesésről, csak a növekedési ütemekben levő különbségről van szó.

Rokonszenves megközelítést tartalmaz az európai vállalkozói szövetség, a Business Europe frissen vitára bocsátott kiadványa, amely az uniós befektetési tervhez benyújtandó szövetségi javaslatokat tartalmazza. Nem ágazati támogatásokért, piacvédelemért lobbiznak.

Kifejezetten szorgalmazzák a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás megkötését és hasonlók tető alá hozását más fontos térségekkel is. Olyan intézkedéseket várnak el mind az EU intézményeitől, mind a tagállamok kormányaitól, amelyek megerősítik a befektetői bizalmat. Természetesen cél az adócsökkentés is, de a Magyarországon tiltottnak számító reform szó is. Vagy a szabályok megváltoztatása esetén a visszamenőleges büntetés tilalmának megerősítése is. Szolgalmazzák a pénzügyi rendszer működésének rugalmasabbá tételét és a bankunió megvalósítását. A központi beruházásokat pedig nem a „termelő” ágazatokba, hanem az infrastruktúra és a szaktudás fejlesztésébe irányítanák.

Ha a magyar döntéshozók számára ez idegen, az nem csupán csak nyelvi-fordítási probléma.